Tavaly indítottuk útjára új interjúsorozatunkat, amelyben egykori hallgatóink mesélnek arról, hogyan találták meg helyüket a világ különböző országaiban, hogyan élik meg az új kultúrák és hagyományok sokszínűségét, valamint miként őrzik magukban a „rákóczis gyökereket” az alma matertől távol. Félévente jelentkező sorozatunk negyedik részében egy kárpátaljai származású hölggyel beszélgettünk, aki ma már Kanadában él.
– Mesélj kicsit magadról!
– Nagyberegen születtem és nőttem fel. Tanulmányaimat a helyi középiskolában kezdtem, majd a Nagyberegi Református Líceumban érettségiztem. Ezt követően nyertem felvételt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, ahol magyar nyelv és irodalom szakon folytattam a tanulmányaimat. A magyar nyelv, az irodalom, a történelem és az angol mindig is a kedvenc tantárgyaim voltak, így mindenképpen ezek valamelyikével szerettem volna tovább foglalkozni. Végül a magyar nyelv és irodalom szak mellett döntöttem. Ebben az is szerepet játszott, hogy mindig nagyon jó irodalomtanáraim voltak, akik már a kezdetektől közel hozták hozzám ezt a világot.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– A mesterképzés elvégzése után még nem voltam teljesen biztos abban, hogy milyen szakmában szeretnék elhelyezkedni. Azt viszont tudtam, hogy mielőtt munkába állok, szeretnék egy kicsit világot látni. Ekkor hallottam a Kőrösi Csoma Sándor Programról. Jelentkeztem, és még a diploma megszerzése előtt néhány hónappal megkaptam a hírt, hogy szeptemberben Kanadába utazhatok, hogy kilenc hónapon keresztül a calgaryi magyar közösséggel dolgozzak.
– Milyen érzésekkel, gondolatokkal érkeztél oda? Mi volt az első benyomásod?
– Bár nagyon izgatott voltam a rám váró kaland miatt, közben nagyon féltem is tőle; attól, hogy nem tudom majd megállni a helyem. A kiutazás utolsó pillanatáig gondolkodtam azon, hogy visszalépek. Végül úgy köszöntem el a családomtól, hogy néhány napon vagy héten belül úgyis otthon leszek, mert biztos voltam benne, hogy haza fognak küldeni.
Ennek ellenére, amint megérkeztem, elmúlt a félelmem és a bizonytalanságom. Az ösztöndíjprogramban kijelölt mentorom, Szabó László fogadott a reptéren, barátságosan és közvetlenül, mintha már régóta ismernénk egymást, szinte családtagként, barátként. Azt éreztem, hogy vártak rám, és örülnek annak, hogy megérkeztem. A közvetlensége és a lazasága sokat segített abban, hogy én is feloldódjak már a kezdetektől.
Egy magyar házaspárnál, Juditnál és Gyulánál kaptam otthont a program idejére. És amikor azt mondom, hogy otthont kaptam, tényleg így is értem. Szerencsésebb nem is lehettem volna velük! Rengeteg élményt köszönhetek nekik.
– Milyen kulturális különbségeket tapasztaltál Kanada és Kárpátalja között?
– Két részben válaszolnék erre, mert Kanadában két különböző kultúrát is megismertem.
Az első a calgaryi magyar közösség volt. Meglepett, hogy mennyire hasonlít a működése a kárpátaljai magyar közösségekhez. Annak ellenére, hogy egy másik országban élő magyar közösségről van szó, más hivatalos nyelvvel és más állami ünnepekkel, a magyar kultúra megélése itt is nagyon erős. A Calgaryi Magyar Ház például nagyon emlékeztetett a szülőfalum kulturális klubjára: ugyanúgy a magyar ünnepek és rendezvények egyik központja.
A kanadai emberek és kultúra már sokkal több szempontból volt más, mint amit otthon megszoktam. Nehéz összefoglalni vagy csak egy-két példát kiemelni, de tényleg igaz, amit mondanak: a kanadaiak akkor is bocsánatot kérnek, amikor te ütközöl beléjük az utcán. Valaki egyszer azt mesélte, hogy itt a rendőrök még akkor is olyan kedvesek, amikor megbüntetnek gyorshajtásért, hogy a végén még meg is köszönöd nekik a bírságot. Szerencsére ezt még nem volt alkalmam tesztelni.
Nyugodtabbnak mondanám a kanadaiakat, és nagyon érdeklődők is. Ha új emberrel találkozom, szinte mindig megkérdezik, hogy honnan jöttem, és honnan való az akcentusom. Ez mindig érdekes, főleg azért, mert tízből kilencszer franciának tippelnek.
– Milyen hagyományokat, ünnepeket vagy szokásokat ismertél meg? Részt veszel bennük?
– A hálaadás talán a legelső, ami eszembe jut. Itt a karácsony és a húsvét mellett ez is ugyanolyan nagy ünnep. Nagy különbség, hogy ilyenkor általában pulyka kerül az asztalra a rántott hús és a töltött káposzta helyett. Szeretem a pulykát, bár elkészíteni eddig csak egyszer készítettem. Nálam a magyaros ételek maradnak ünnepek alkalmával is a kedvencek.
– Van valami olyan kulturális élményed, ami különösen emlékezetes volt?
– Nem emlékezetes, de amihez talán a legnagyobb kihívás volt hozzászoknom, az az, hogy amikor azt kérdezik, hogy „Szia, hogy vagy?”, ne kezdjem el hosszan ecsetelni, hogyan is vagyok. Ez itt inkább csak a köszönés része, és igazából nem várnak rá mást, mint egy rövid „köszönöm, jól”-t.
– Mennyire volt könnyű vagy nehéz beilleszkedni az ottani társadalomba?
– Elég könnyű volt. Szerencsére sok jó ember vett körül, akik nagyon megkönnyítették a kezdeteket. A férjem kanadai, és ő volt az egyik legnagyobb támaszom az elejétől kezdve. Rengeteg szeretetet, támogatást és türelmet kaptam tőle, és mindig számíthattam rá, amikor szükségem volt rá. A családja is rögtön befogadott, és nagyon sokat segítettek abban, hogy otthon érezzem magam itt.
Soha nem éreztem magam kívülállónak Kanadában, talán azért sem, mert rengeteg különböző országból és kultúrából érkező ember él itt. Néha az az érzésem, hogy több a bevándorló, mint azok, akiknek a családja már generációk óta itt él. Itt valahogy mindenki egy kicsit kívülálló, és mégsem az senki.
– Mivel foglalkozol jelenleg?
– Miután hivatalosan is kiköltöztem Kanadába, az első munkahelyem egy recepciós állás volt. Egy idő után viszont azt éreztem, hogy szeretnék kikerülni a klasszikus, nyolcórás, hétfőtől péntekig tartó munkarendből. Szerettem volna jobban én irányítani a saját időmet és a beosztásomat. Lassan két éve, hogy belevágtam valami egészen másba: ingatlanfotósként dolgozom. Kihívásokkal is jár, de nagyon szeretem, amit csinálok, és büszke vagyok arra, amit felépítettem. Amikor visszajelzést kapok arról, hogy mennyire szeretik a képeimet, az mindig nagy motivációt ad. Jó érzés tudni, hogy jól csinálom azt, amit szeretek.
– Hogyan változott meg a gondolkodásod vagy világnézeted az ott-tartózkodásod alatt?
– Persze ezt csak általánosságban mondom, de azt vettem észre, hogy a kanadaiakra jellemzőbb a pozitív visszajelzés adása. Még akkor is, ha valamilyen kritikát kell megfogalmazniuk, gyakran valami pozitívval kezdik, legyen szó munkáról vagy akár bármi másról. Ezt én is próbálom eltanulni és magamba építeni.
– Milyen dolgokat hiányolsz leginkább Kárpátaljáról, és mit szeretsz legjobban Kanadában?
– Elsősorban a családom és a barátaim hiányoznak. A költözésnek az volt a legnagyobb áldozata, hogy csak nagyon ritkán tudunk találkozni. Bár a húgom szintén itt él Calgaryban, úgyhogy szerencsére a legjobb barátnőm mellettem van.
Hiányoznak az ismerős arcok, végigsétálni Beregszász főterén, és szívesen ennék egy csebureket vagy egy macskanyelvet is otthon. Kanadában viszont úgy érzem, hogy egy nyugodtabb és nyitottabb légkör vesz körül, ami szintén hiányozna, ha máshol élnék.
– Van-e kedvenc helyed Kanadában? Ha igen, miért épp az?
– Egyértelmű válasz: a Sziklás-hegység. Imádok a hegyekbe vezetni, amikor csak időnk van. Az év minden szakában gyönyörű, és Calgaryból is gyönyörűen látszanak a hegyek. Ezt soha nem fogom megunni.
– Vannak-e valamilyen terveid a jövőre nézve?
– Szeretnék tovább fejlődni fotósként, és a jövőben kipróbálnám magam más területeken is, például portré- vagy rendezvényfotózásban. Egyelőre viszont szeretnék minél több tapasztalatot szerezni, és továbbra is élvezni azt, amit csinálok.
– Hogyan és miben segített az, hogy a Rákóczi-főiskolán végezted a tanulmányaidat?
– Bár kissé messzire kerültem az eredeti szakmámtól, a főiskolának köszönhetem, hogy végül itt, Kanadában találtam meg a helyem. A főiskolán szerzett diplomám révén vettem részt a Kőrösi-programban, ami végül idehozott. A calgaryi magyar közösségnek abban az évben éppen egy magyar tanárra volt a legjobban szüksége, így kerültem ide.
A program alatt találkoztam a párommal, aki azóta már a férjem, és végül miatta tértem vissza Kanadába. Bár nem magyartanárként dolgozom, a tudást, amit a főiskolai éveim alatt szereztem, senki sem veheti el tőlem.
– Mit tanácsolnál más rákóczis diáknak, aki hasonló külföldi élményt tervez?
– Mindenképp vágjanak bele! Ne hagyják, hogy a félelem visszatartsa őket. Engem majdnem visszatartott, és nagyon örülök, hogy végül nem hagytam.
Kurmay Anita