Tisztelt egyházi és világi méltóságok, kedves kollégák, meghívott vendégeink, kedves hallgatók!
30 év egy ember életében a felnőtté válás, a családi fészeképítés és a biztos egzisztencia megteremtésének időszaka. Egy intézmény életében a 30 esztendő a megmaradás, a bizonyítás és a fundamentumok megerősítésének kora. A ’90-es évek elején a KMKSZ és a KMPSZ kezdeményezésére lettünk, az akkori Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola alapköveit letéve, intézményként. Sokan csak múló álomnak, merész és tiszavirág-életű próbálkozásoknak tartották a kezdeményezésünket, ezért már a születésünk dátuma is bizonytalan. A KMKSZ és a KMPSZ kezdeményezésére, a Kárpátaljai Református Egyház és a Beregszászi Városi Tanács bevonásával ’93-ban alapítottuk a Jótékonysági Alapítványt, amely alapította az intézményt. ’94-ben jegyezték be, tehát lehetne ’93 a születési évünk, de akár ’94 is, viszont működési engedélyt nem kaptunk Kijevből. Így úgy indultunk, mint a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozata. A vajúdásunk hosszúra nyúlt, mert az oktatás mindig politikai kérdés, és bár törvényileg lehetett, nekünk nem akarták megadni a lehetőséget. Így csak 1996-ban kaptuk meg az ukrán engedélyt a tanításhoz, ami a vereckei emlékmű építésének leállításába került. A két ügy ugyanis egyszerre került az ukrán–magyar tárgyalóasztalra. A főiskola engedélyezése és a vereckei emlékmű építésének befejezése. Ekkor a főiskolát Brenzovics László és én képviseltük, s már többször elutasítottak az akkreditációs bizottságból, úgy rendszerességgel kirúgtak, de mindig mentünk a következőre. Azt gondoltuk, most is így lesz. De valami oknál fogva jobban féltek az emlékműtől, mint az intézménytől. Gondolom, ők is úgy gondolták, hogy nem lesz ebből semmi. Délután ülésezett a bizottság Kijevben, minket akkorra hívtak, de a déli hírekben már bemondták, hogy megkaptuk az engedélyt. Vicceltünk is, hogy menjünk el vagy maradjunk. Hiába, az oktatás – továbbra is azt mondom –, hogy milyen nyelven, mit és hogyan taníthatunk, ki fizeti meg, azt nem a feladatszellem határozza el. Egy hétig maradtunk még, mert azért nem kaptunk semmi papírt. Végül adtak egy jegyzőkönyvi kivonatot, csak hétvégén, így a vonaton érkeztünk elolvasni, na az aztán mindenről szólt, csak arról nem, hogy mi megkaptuk a feljogosítást az oktatásra. Volt abban minden, ukrán–magyar barátság, testvéri szeretet, együttműködés és további együttlét. Itt még ráment a nyarunk, mire a pecsétes, hivatalos okiratot a kezünkbe kaphattuk. Ezért van az, hogy a tanévnyitónk szeptember 25-re esik, mert csak akkor tudtuk megkezdeni a hivatalos tanévet.
Mi hittünk a ránk bízott ügyben, hogy a kárpátaljai magyar ifjúságnak elidegeníthetetlen joga van a szülőföldjén, saját anyanyelvén tanulni és diplomát szerezni. Hittünk a magyar közösség megtartó erejében, de hogy sikerült, azt elsősorban Isten segedelmének köszönhetjük. A 30 év alatt sokszor megbizonyosodhattunk arról, hogy a fentiek segítik az ügyet. Mert történtek olyan dolgok velünk, ami ma már nem lehet véletlen. Amit nem tudunk, és nem tudtunk volna saját erőből megoldani. De mindig kaptunk segítséget fentről, sugallatot, támogatót vagy azt, hogy merre induljunk. Hadd idézzek fel néhány, ma már anekdotának tűnő esetet ezzel kapcsolatban. Néhány évig nem volt épületünk. Előbb ágyrajárók voltunk a Bethlen Gábor Gimnáziumban, majd albérlők a Rongyosban, vagyis a ruhaipari szakközépiskolában, ahol a rektori hivatal a folyosón volt, amit egy asztal jelzett. A Kárpátaljai Református Egyház mint alapítónk felajánlotta, hogy főbérlők lehettünk 15 évig az egykori református tulajdonban lévő, volt Hunnia, csehek alatt Szlávia, szállodájukban, amit éppen poliklinikának használtak akkor. De ’96-ban a magyar állam grátisz új poliklinikát épített a városban, így az egyház visszaigényelhette a régi tulajdonát. Kis zökkenő volt a történetben, hogy hiába adták be Ungváron, a megyében a tulajdonjogukat igazoló okiratot, hosszú ideje nem kaptak választ, mi nem tudtunk szerződni velük. Milován Sándor – mint egyik alapítónk és megyei tanácsi képviselő akkor – bement megtudni, mi a hiba. Bizalmasan elmondták a főnökök, gondolván, hogy egy társaságból valók, hogy már csak kis ideig kell visszatartani a hitelesítést, és a visszaadás jogalapját jelentő törvény hatályát veszti, és marad az államnak. Saci mondta az atyafiaknak itthon, nincs más út, vagy kiverekeditek, vagy megvesztegetitek, legalábbis ráveszitek a hivatalnokot, hogy tegye rá a pecsétet a papírosra. A presbiterek szedelőzködtek, és felmentek egy delegációval a fővárosunkba. Nagy volt a rohangálás a hivatalban, és mindenki rájuk ripakodott, mit lábatlankodnak itt, mikor a legnagyobb főnököt most vitték be a kórházba. Mondták csendesen, nekik csak egy pecsét kellene a beadványukra, ami már régen itt van. Hogy lerázzák őket, a titkárnő gyorsan rányomta a pecsétet, hazajöttek, és így kapták vissza az egyházat. Mi ez, ha nem Isten segítsége? Persze, papíron már megvolt az épületünk, de az ott dolgozó orvosok csak nem akartak kimenni, mert azt mondták, az új poliklinikában nem fértek el, mert 5 méterrel rövidebbet építettek a magyarok, mint ahogy szerették volna ők, ezért csak a földszinten egy folyosónyit kaptunk, ahol meghúzhattuk magunkat. Kétszeri felszólításra sem mentek ki, harmadszor megírtuk levélben, hogy ha nem hagyják el, akkor befalazzuk az ő bejáratukat. Ezt meg is tettük. Na ebből lett aztán botrány, de álltuk a sarat, és végül is elcsendesedett az ügy: mi maradtunk, ők mentek. S most Kálvin-kollégium van benne. Hasonló kálváriánk volt a Törvényszék épületével is, ahol most vagyunk. Az 1900-as években épült törvényház épülete a csehek alatt még járásbíróság volt, szovjet laktanya később, a ’70-es években a szovjet hadügy műszergyára. Itt gyártottak valamit, amiből sose jött össze a varrógép. Ukrajna kiválásával a Szovjetunióból a gyár megszűnt, az épület tulajdonjoga Moszkvába rekedt. Tíz évig üresen állt, s ahogy az szokott lenni, míg lehetett, mindent kivittek. Előbb a villanykapcsolót, a konnektorokat, majd amikor nem volt mit, idehordták a szemetet. Zsupán polgármester úr visszaszerezte a tulajdonjogot 2001-ben, és felajánlották a főiskolának. Akkor még nagy egyetértés volt ebben Beregszászban. Egyhangú szavazással a városi tanács átadta nekünk 2002-ben, a választások előtt, ünnepélyes keretek közt az épület tulajdonjogát. Jelen volt Magyarország köztársasági elnöke, Mádl Ferenc is, és Ukrajna miniszterelnöke, Anatolij Kinah. A magyar állam vállalta a felújítást, az ukrán állam meg úgymond a város tulajdonát adta a projekthez. Mi azt vállaltuk, hogy profilt bővítünk, és visszaadjuk az egyháznak a tulajdonát, mert a szerződés éppen akkor már lejárt. De a választás nem jött be sem itthon, sem otthon. Az új városi testület vissza is akarta szerezni az épületet, és feljelentette önmagát, majd még Beregszászban magával szemben meg is nyerte a pert. Mi fellebbeztünk Ungváron, hogy kihagytak a buliból, a folyamatból, és akkor kitört a narancsos forradalom. Országos üggyé váltunk. Jöttek-mentek és nyilatkoztak a minket támogató és ellenünk ténykedő politikusok egyaránt. Mellénk állt viszont Mádl Ferenc, aki Kijevben és minden nemzetközi fórumon kiállt a tulajdonjog megőrzéséért. Ezt tette az Amerikai Magyar Koalíció is, és még az USA szenátusában, kongresszusában is tiltakoztak vagy felszólalás történt. Nem tudjuk, hogy mindenről tudott-e az Ungvári Fellebbviteli Bíróság, vagy nem. De végül a forradalom lezártaként talán abban az egyetlen szent pillanatban, amikor a bíróság még önmagától is független volt, nekünk adtak igazat, így megkaptuk vagy visszakaptuk a tulajdonjogot, nem vették el, már csak pénzünk nem volt a megvalósításhoz, mert Magyarország vállalásait az új kormány már nem akarta teljesíteni. Ekkor jött az ötlet, hogy ajánljunk fel az önkormányzatoknak egy-egy termet, fogadják azt örökbe, újítsák fel, és mi meg szívesen fogadjuk és ezzel átszabjuk Magyarország politikai térképét, meg átszabjuk Magyarország földrajzi térképét, és így lett 150 támogatónk, és került egymás mellé Vas megye, Tolna megye, Esztergom és Győr. Könyvtárunk is az összefogásból jött, amikor a Duna TV Könyvet könyvért Kárpátaljának akciót hirdetett, s ez alapozta meg a komoly tízezres kötetünket. Majd jött egy földrengés, és kezdtünk elázni. A 100 éves cserepek feladták. Amit felújítottunk, kezdett tönkremenni. Válaszunk a cserépjegyakció volt, ahol ha támogatni akart valaki, vett egy cserépjegyet, ami így csitította a helyzetet, és gyűjtöttük a pénzt a felújításra. Összetáncoltunk 20 millió forintot, ebből megcsináltunk egy toronyi részt, majd jött a Keleti Partnerség Magyarország és Ukrajna között, és adtak egy pályázati lehetőséget ezen projekten belül, amiből eljutottunk a főbejárat jobb oldaláig. Teljes felújításra 2013 után kerül sor, amikor eljutottunk, és ügyünket sikerült feltornázni a legmagasabb szintre, Magyarország Kormányához, és akkor partneri együttműködési szerződést írtunk alá a magyar kormánnyal. Ez stabilizálta a helyzetünket, amit köszönünk az akkori, a mostani magyar kormányoknak és a mindenkori olyan magyar kormánynak, amely a folytonosságot biztosítja, és a kiszámíthatóságot egy intézmény számára, mert enélkül egyetemet, oktatást, de mondhatnám, más nemzeti kisebbségi ügyet sem lehet vinni. Közben sokáig nagy odafigyeléssel kísérték munkánkat az ukrán hivatalok. Rendszeresen kaptunk mindenre kiterjedő, teljes körű átvilágításokat, kb. két-három évente. Közben, párhuzamosan ezzel, saját magunk ügyében is kiépítettük kapcsolatainkat magyarországi neves egyetemekkel, ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy elfogadnak, és a munkánk minőségi munka. Köszönjük ezért a Magyar Tudományos Akadémiának, a Magyar Rektori Konferenciának, hogy gyermekükké fogadtak, és ezáltal beintegrálódhattunk a magyar egyetemi közösségbe is, így itthon is nagyobb lett a presztízsünk, és ezzel együtt elláttuk azt az alapvető hivatástudatot, feladatunkat, hogy híddá maradjunk a két ország között. Nemcsak egy épületet építettünk fel a semmiből, hanem egy intézményt is. Bolyaival vallhatjuk így, hogy a semmiből egy új, egy más világot hoztunk létre, a kárpátaljai magyarság szellemi bástyáját. Egy olyan akkreditált egyetemi hálózatot, amely a bázisóvodáktól, a szakképzéstől kezdve a mesterképzésig, a tudományos kutatómunkáig biztosítja a szakmai utánpótlást.
Kedves egybegyűltek!
A mi 30 évünk, mint látják, nem a csendes fejlődés, hanem a folyamatos küzdelem 30 éve volt. Meg kellett küzdenünk a bürokráciával, a jogi akadályokkal, a gazdasági válsággal, helyzettel, a politikai ellenszéllel. Az utóbbi években pedig a legnehezebb, legfájóbb próbatételt mérte ránk a sors, a háború szörnyű valóságát. Egy olyan időszak, amely próbára tesz minket, próbára teszi a hitünket, fárasztja a társadalmat, és elvándorlásra kényszeríti a családokat. Ezért sokan kérdezték az elmúlt években, érdemes-e még bármit is tennetek? Van-e értelme termeket felújítani, generátorokat beszerezni, új szakokat akkreditálni akkor, amikor a bizonytalanság az úr? A válaszom ma is az, ami 30 évvel ezelőtt volt. Igen, most van igazán értelme. Amikor sötétség van, nekünk kell a gyertyát meggyújtanunk. Amikor recseg-ropog a világ, a mi egyetemünknek a stabilitás szigetének kell lennie. Büszkeséggel tölti el a szívemet, hogy a háborús nehézségek ellenére az egyetemünk kapui egyetlen napra sem maradtak zárva. Ebben a tanévben is 1700-an tanulnak itt, és bízták ránk saját jövőjüket. Tagintézményeinkben pedig mintegy négyezren még, ami világos üzenet mindenkinek: a kárpátaljai magyarság élni akar, tanulni akar, és boldogulni – sokan itt, szülőföldjükön.
Tisztelt Kollégák!
Ez a 30. évforduló nem az én érdemem, és nem is egy szűk vezetői köré. Ez a jubileum mindazoké a tanároké, professzoroké, adminisztratív és technikai dolgozóké, akik az elmúlt évtizedekben s különösen az utóbbi időszakban, az állandó légiriadók és áramkimaradások közepette is bejöttek, és hivatástudattal végezték a munkájukat. Elsősorban azoknak jár köszönet, akik akkor is közösséget vállaltak velünk, amikor még lenézett, kis, vidéki, provinciális intézménynek tartottak a nagy egyetemek mellett. Itt említeném Kótyuk István professzort, aki vállalta, hogy Magyar Tanszéket alapít, Krocskó Gyulát, aki Biológia Tanszéket vagy a Bódi Béla bácsit, aki a Matematika Tanszéket jött megalapítani, de számos ilyen volt, akik segítették a mi munkánkat. Szabó Árpád, a Pedagógiai Tanszék első tanszékvezetője. Köszönet illet minden munkatársat, aki tartotta a frontot a katedrán, azoknak, akik akkor is bementek tanítani, amikor nemhogy fizetést nem kaptak, de össze kellett dobni a tartalékunkból a kötelező adók befizetését, nehogy csődeljárást indítsanak ellenünk. Volt ugyanis tíz olyan évünk, amikor nem volt ösztöndíj, kedves diákok, csak tandíj. Mindenkinek fizetni kellett a tandíjat, mert ahol dolgoztunk, és nem kaptunk támogatást a fejlesztéshez, és nem jöttek a pénzek, mint az utóbbi években, hogy tudjuk a folyamatosságot biztosítani. Hálás szívvel köszönjük viszont Magyarország minden olyan kormányának és a nemzetünk tagjainak azt a rendíthetetlen morális és anyagi támogatást, amit adtak, biztosítottak a saját idejükben, amely nélkül ez a csoda nem jöhetett volna létre. Köszönjük a termek felújítását annak a több mint száz önkormányzatnak, civil egyesületnek, alapítványnak, magánszemélynek, akik összeadták hozzá a pénzt, mellénk álltak, amikor a legnagyobb szükségben voltunk. És köszönjük a több száz magyarnak szerte a világon a megvásárolt cserépjegyet, ami eljuttatott oda, hogy most itt ünnepelhetünk egy olyan épületben, amit induláskor remélni sem mertünk. A magyar kormányoknak, amelyek biztosították a teljes körű felújítást, és biztosítják most a működést, a folytonosságot, a stabilitást. Köszönet illeti immár azon ukrán állami szerveket, melyek végre partnerként és nem ellenségként tekintenek ránk, bizonyítva azt, hogy egy háztartásban élünk, és egymás terhét hordozva, egymásra vagyunk utalva ezen országon belül.
Kedves Hallgatók!
Önök a bizonyíték arra, hogy munkánk nem hiábavaló. Amikor Önökre nézek, a kárpátaljai magyar jövőt látom. Becsüljék meg azt a tudást, amit itt kapnak, őrizzék meg anyanyelvünket, kultúránkat, és mutassák meg a világnak, hogy a Rákóczi Egyetem diákjának lenni jó, és rangot jelent. 30 évvel ezelőtt elvetettünk egy magot a beregszászi földbe. Ebből a magból mára terebélyes, mély gyökerű fa lett, ahogy mi mondjuk, tölgy, amely viharállóvá vált, és dacol az elemekkel. Nem hátrálunk meg, nem adjuk fel! Rákóczi fejedelmünk jelmondatával kívánok az intézménynek és mindannyiunknak hitet, kitartást és békességet következő évtizedekre: „Isten az igaz ügyet nem hagyja el.” És másik üzenete: „Cum Deo pro Patria et Libertate.”
Köszönöm a figyelmet!