Tisztelt Vendégek, kedves Kollégák, Hallgatók, Hölgyeim és Uraim!
30 évvel ezelőtt, 1996-ban egy új, önálló magyarul oktató felsőoktatási intézmény kezdte meg működését Kárpátalján. Négy szakon, 74 hallgatóval. Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolának hívták. Azóta kétszer is nevet változtattunk. Előbb II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola lettünk, tavaly októbertől pedig egyetem. Három évtized, három név. Persze nem a névváltoztatások miatt gyűltünk ma össze, hanem azért, mert 30 évvel ezelőtt néhány ember úgy gondolta, hogy Kárpátalján szükség van önálló magyar felsőoktatásra. Olyanra, amely nemcsak lehetőséget ad a fiataloknak a továbbtanulásra, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy legyen értelme és perspektívája az itthonmaradásnak. Ma talán természetesnek tűnik, hogy Beregszászban egyetem működik. 30 évvel ezelőtt azonban ez egyáltalán nem volt magától értetődő.
Voltak, akik hittek benne, mások reménykedtek, többen voltak talán, akik kételkedtek, és bizonyára olyanok is akadtak szép számmal, akik szerint az egész vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve. Nos, 30 év elteltével elmondhatjuk, a kételkedőknek nem lett igazuk. Pedig az elmúlt 30 évben volt néhány olyan pillanat, amikor magunk sem lehettünk egészen biztosak abban, hogy sikerül. Szerencsére nem volt időnk túl sokáig kételkedni, inkább tettük a dolgunkat, és lám, itt vagyunk.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
A számok néha többet mondanak, mint az ünnepi jelzők. 1996-ban, mint említettem, 74 hallgatóval indultunk. A mostani tanévet 1681 diákkal kezdtük. A négy szakból 34 képzés lett, a kizárólagos pedagógus képzésből pedig 7 képzési területet átfogó, széles képzési kínálat. Az elmúlt három évtizedben 3062 személy, összesen 4222 diplomát szerzett intézményünkben. De van egy-két adat, amelyek számomra ezeknél is beszédesebbek. A legutóbbi felmérésünk szerint csaknem 150 kárpáltaljai oktatási intézményben, óvodákban, iskolákban, szakképzőkben, és persze itt, az egyetemen, összesen 665 egykori hallgató dolgozik.
A 2025-26-os tanév végén összesen 346 diplomát adtunk ki. Közülük 70 százalék a szakmájában helyezkedett el, vagy továbbtanul, egy végzett hallgatónk pedig bevonult az ukrán fegyveres erőköz. A friss végzettek 23 százaléka dolgozik külföldön, legnagyobb részük a képesítésének megfelelő szakmában helyezkedett el. De van közöttük élsportoló, még pedig egy profi labdarúgó is, aki a román labdarúgó bajnokság legfelső osztályában játszik, Csíkszereda csapatát erősíti. A friss diplomásaink 7 százaléka egyelőre nem találta meg hivatását, és ma még nem rendelkezik munkahellyel. A nappali tagozatos hallgatóink közül 83 már most is dolgozik a tanulmányai mellett, és közülük 51-et a választott szakmájában foglalkoztatnak. Mindez azt jelenti, hogy a gyakori vádakkal ellentétben nem a külföld számára képzünk, és azt is jelenti, hogy az általunk kiadott diploma piacképes. Azt is jelzi a nyilvántartásunk, hogy az intézményünkben megszerzett tudás ma már nemcsak a mi falaink között van jelen, ott van az óvodákban, iskolákban, vállalkozásokban, közintézményekben, kutatóhelyeken, ott van Kárpátalja mindennapi életében, és szerte a nagyvilágban.
Azt hiszem, ez egy egyetem valódi teljesítményének legfontosabb mércéje. Különösen akkor, amikor körülöttünk immár ötödik éve háború dúl, családok szakadnak szét, emberek kényszerülnek elhagyni otthonukat, és a jövő sokak számára bizonytalanabb, mint valaha. Az elmúlt három évtizedben, és a mostani nehéz körülmények között is, fiatalok ezrei döntöttek mégis úgy, hogy nálunk tanulnak. Ez nemcsak intézményi siker, ez bizalom, és egyben felelősség.
Tisztelt Kollégák, kedves Vendégek!
Egy ilyen jubileumon természetesen illik köszönetet mondani. Én azonban nem pusztán az illem kedvéért teszem ezt meg. Harminc évvel ezelőtt voltak emberek, akik nem fogadták el, hogy a kárpátaljai magyarság jövőjéről kizárólag mások és mások döntsenek. Intézményt szerettek volna létrehozni, és vállalták az alapítás minden nehézségét. Nem tudták, hogyan kell főiskolát létrehozni, de azt tudták, hogy intézményekre szükségünk van, mert azok végvárként védenek bennünket. Köszönettel tartozunk nekik, az alapítóknak – Fodó Sándornak, Gulácsy Lajosnak, Pataki Istvánnak, Milován Sándornak, Brenzovics Lászlónak, és sokan voltak még. De azt hiszem, nem lepek meg senkit, ha azt mondom, különösen Orosz Ildikónak kell köszönetek mondanunk, aki az alapítástól kezdve meghatározó alakítója ennek a történetnek. És emlékeznünk kell Soós Kálmánra, Szikura Józsefre is, egykori rektorainkra, akiknek munkája, gondolkodása és embersége ma is a része intézményünk örökségének. Hálásak vagyunk mindazoknak a szervezeteknek, intézményeknek és személyeknek, akik támogattak bennünket, és különösen Magyarországnak, amelynek erkölcsi, szakmai és anyagi támogatása nélkül ma aligha ünnepelhetnénk itt egy harminc éves intézményt. Köszönöm az oktatóknak, a kutatóknak, az adminisztratív és technikai munkatársaknak mindazt, amit hozzátettek ehhez a három évtizedhez. Mert egy egyetemet nemcsak azok építenek, akik az ünnepségeken az első sorokban ülnek, hanem azok is, akik órát tartanak, kutatnak, könyvelnek, takarítanak, javítanak, szerveznek, és olykor lehetetlen körülmények között is gondoskodnak arról, hogy másnap reggel ismét kezdődhessem a munkat. Külön hálás vagyok a jelenlegi és egykori hallgatóinknak, akik bíztak és bíznak bennünk, és ide, hozzánk jöttek tanulni. Hallgatók nélkül ugyanis az egész hiába volna. Diákok nélkül az egyetem csak üres épület, kongó falak, holt tér.
Hölgyeim és Uraim!
30 év után joggal lehetünk büszkék arra, amit elértünk, de az önelégültségre nincs okunk. Tavaly egyetemné váltunk, megvan a talárjaink, a láncaink, és lassan már azt is megszokjuk, hogy nem főiskolának hívnak bennünket. Az egyetemi rang azonban nem a történet vége, inkább egy újabb mérce, amelynek meg kell felelnünk. A következő 30 évben is olyan intézménynek kell maradnunk, amely egyszerre kötődik szorosan Kárpátaljához és Ukrajnához, része a magyar felsőoktatási térnek, ugyanakkor jelen van a nemzetközi tudományos életben és felsőoktatásban. Amely őrzi a magyar nyelvű oktatás lehetőségét, de nem zárkózik be. Amelyben érték a hagyomány, de a teljesítmény fontosabb a megszokásnál. És amelynek nem csak múltja van, hanem a jövője is. Nem tudjuk, milyen lesz Kárpátalja 30 év múlva, azt sem tudjuk, milyen körülmények között fogunk dolgozni, akár jövő héten. De egy dolgot tudhatunk, ha azt szeretnénk, hogy itt továbbra is legyen magyar nyelvű felsőoktatás, tudományos élet, és legyenek fiatalok, akik ebben a térségben képzelik el a jövőjüket, akkor ezért nekünk kell megdolgoznunk. 30 évvel ezelőtt elődeink nem vártak arra, hogy minden körülmény ideálissá és tökéletessé válljon. Hozzáfogtak az építkezéshez, és most itt állunk, egy egyetem dísztermében. Körül nézek, és magam is csodálkozom kicsit. Mi sem tehetnénk más, mert kell tennünk mindazt, amit lehet. És időnként talán egy kicsit többet is. 30 év után én ugyanis nem azt mondom, hogy elkészültünk. Azt mondom, jó alapokon állunk, van mire építenünk, és ami talán fontosabb, van miért, és van kikért folytatni.
Köszönet mindazoknak, akik az első 30 évben velünk tartottak, és számítok mindazokra, akik a következő 30 év történetét írják majd.
Vivat Academia!
Éljen a Rákóczi Egyetem!