Akikre büszkék lehetünk: interjú Stul-Tihor Erzsébettel

Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, és képes legyen maximálisan átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala nagymértékben függ a pedagógustól. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, és közvetíti legfőbb értékeinket.

Stul-Tihor Erzsébet Tiszakeresztúrban született, a Verbőci Általános Iskolában kezdte tanulmányait, majd a Salánki Mikes Kelemen Középiskolában érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán kezdte történelem–földrajz szakon. Diplomája megszerzése után tanárként helyezkedett el, ma a Szőlősegresi Líceumban magyart mint idegen nyelvet oktat. Vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Tiszakeresztúrban születtem, de még kisgyermekkoromban Verbőcre költöztünk, mert a szüleim ott építettek házat. A gyermekkorom nagy részét viszont Tiszakeresztúrban töltöttem, a nagymamámnál. Nagyon szerettem ott lenni, mivel az unokatestvéreimmel mindennap játszhattunk, és gyakran álltunk sorba a boltnál a kenyérért. Az első osztályt is itt végeztem. Második osztályos koromtól a Verbőci Általános Iskolába jártam. Az érettségit pedig a Salánki Mikes Kelemen Középiskolában szereztem meg. Az újonnan felépített iskolában a miénk volt az első végzős osztály. Akkor Barta József volt az iskola igazgatója, akire példaképként tekintek pedagógusként és vezetőként egyaránt.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– 2005-ben, az érettségi után felvételiztem a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola – jelenleg II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem – történelem–földrajz szakára. A legfőbb oka ennek az volt, hogy az anyanyelvemen tanulhattam olyan szakmát, amit szerettem volna. Ugyanis kisgyermekként mindig azt mondtam, hogy amikor nagy leszek, tanító leszek. És végül tényleg az lettem! Továbbá az intézmény sem volt túl messze, bár az utazás akkoriban nem volt egyszerű, mivel közvetlenül sem busz, sem vonat nem járt Verbőcről Beregszászba.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Felejthetetlen diákéveket töltöttem a főiskolán. Nagyon jó tanáraink voltak, akikhez bármikor fordulhattunk segítségért, magyarázatért, tanácsért. A terepgyakorlatokon hasznos ismeretekre tettünk szert, illetve megtanultunk együttműködni csapatként. Kobály József tanár úrral régészeti ásatást folytattunk Beregszászban, a római katolikus templom melletti kápolnát kezdtük el feltárni. Molnár József, Gönczi Sándor és Izsák Tibor tanár urakkal bejártuk a Kárpátok és Kárpátalja jelentős részét, többek között a Hoverlát is megmásztuk. Rengeteg programunk volt: gólyatábor, gólyabál, kolis estek vagy az első batyubál a kollégiumban, volt filmklub, tánckör, színházlátogatás. Számomra nagyon pozitív dolog volt az, hogy vizsgaidőszakban sokszor este összeültünk valakinél a csoportból, és átbeszéltük a vizsgatételeket. Szerencsénk volt, mert a csoportunk nagy része a Kölcsey-szakkollégiumban lakott. A kollégiumi nevelőink is segítőkészek és támogatók voltak. Nincs is konkrét élményem, mert az alatt az idő alatt, amíg tanultunk, mindig volt olyan esemény, amire jó visszaemlékezni. Amikor már olyan éhesek voltunk a terepgyakorlaton, hogy az üst mellett állva vártuk, hogy kész legyen az étel. Vagy például amikor vizsga előtt eldöntöttük a sorrendet, hogy ki ki után következik. Ezeket az élményeket át kellett élni.

– Mi történt a főiskola befejezése után?

– A főiskola befejezése után azonnal sikerült munkába állnom. A Salánki Mikes Kelemen Középiskolában tanítottam két évig történelmet, valamint magyar nyelvet és irodalmat. Ez idő alatt az összes kötelező olvasmányt elolvastam, hogy át tudjam adni a gyerekeknek, és vissza is tudjam kérdezni a tananyagot. 2007-től szervezőpedagógusként dolgoztam a Verbőci Középiskolában, aztán később lettek óráim is.

Amikor elkezdtem az iskolában tanítani, megpróbáltam olyan pedagógus lenni, akire felnézhetnek a gyerekek, akihez segítségért fordulhatnak, aki meghallgatja őket. Az eltelt két évtized pedig igazolta, hogy erre volt és van szüksége a gyerekeknek. Mert nem mindegy, hogy egy tanár órájára szívesen mennek be és hallgatják, végzik a feladatokat, vagy csak azért, mert muszáj.

– Majd a Verbőci Középiskola magyartanára lettél.

– 2017-ben újból felvételiztem a Rákóczi-főiskola magyar nyelv és irodalom szakára, amit 2020-ban fejeztem be, és BA-diplomát szereztem. Érdekes élmény volt újból a katedra másik oldalán lenni. Nagyon profi tanáraink voltak, akik a maximumot próbálták belőlünk kihozni. Számomra az irodalomvizsgák voltak a legjobbak, mert főleg az olvasmányainkról kellett beszélni.  Az egyik magyar szakos kolléganő pedig pont ekkor ment szülési szabadságra, így én kaptam meg az óráit egy kis időre.

– Milyen tapasztalataid lettek az évek alatt?

– A legfontosabb tapasztalatom az, hogy ha a gyerekekhez szeretettel és bizalommal fordulunk, így próbáljuk őket tanítani és nevelni, akkor tudunk együtt dolgozni. Szövetségesekké kell válnunk velük, mert az iskola számukra munkahely, ahol szabályok és elvárások vannak. Biztatni és támogatni kell a gyerekeket, még a gyengébb képességűeket is, mert a pozitív visszajelzés számukra nagyon fontos, ahogy nekünk, felnőtteknek is. Igaz, ez nem mindig könnyű, és nem mindig sikerül, de én e szerint az elv szerint dolgozom a gyerekekkel, mert a szeretet számomra nagyon fontos, és ezt tovább szeretném adni. Mivel a gyerekek a legapróbb dolgokat is észreveszik, ezért az órákat mindig mosolyogva kezdem, és mosollyal köszönök el az óra végén, bárhogyan is telt el az a 45 perc.

– Ma már a Szőlősegresi Líceumban magyart mint idegen nyelvet tanítasz.

– Még tanultam, amikor az igazgatónőnk mondta, hogy a szomszéd ukrán település iskolájában szeretnék bevezetni rendes tanóra keretében a magyar nyelvet. Én pedig elmentem egy találkozóra, ami előtt azért izgultam, mert az ukrán nyelvtudásom nem volt a legjobb. De szerencsére minden jól sikerült, sokat javult a nyelvtudásom is. Immár hét éve tanítok ukrán gyerekeknek magyart mint második idegen nyelvet az 5–9. osztályokban. Nem volt könnyű az elején, mert nem volt tankönyvünk, nekem is új volt az idegen nyelvi módszertan. De szerencsére ez is megoldódott, mert lett tankönyvünk, egységes tanterv is. Jelenleg a 9. osztályos tankönyv minősítésének folyamatában veszünk részt.

– Milyen módszerekkel dolgozol? Hogyan lehet a kisebb korosztályt motiválni?

– Minden osztályban másként kell dolgozni. Az egyikben több elméletre, míg a másikban inkább gyakorlati feladatokra van szükség. Az egyik fontos dolog, hogy a gyerekeket megtanítsam tanulni. Tudják azt, hogy egy adott témát hol keressenek. Ne csupán kellék legyen a tankönyv vagy a telefon. Használják arra, hogy új ismereteket és tudást szerezzenek. Tudják a gyerekek, hogy sokszor kapnak pluszpontokat, amikor aktívak az órákon, de még konkrét jegyre nem teljesítettek. Ezeket a pontokat pedig felelésnél és önálló munkánál be lehet váltani. Valamint az online feladatok segítségével akár otthon is tudják gyakorolni a nyelvet.

– Emellett korai fóliás zöldségtermesztéssel is foglalkoztok.

– Jó kárpátaljai emberként igyekszünk több lábon állni. Az egyik lábunk a korai fóliás zöldségtermesztés. Uborkát és paradicsomot termesztünk, amit a férjem a nagyszőlősi nagybani piacon értékesít. Fárasztó, időigényes és jelentős befektetést igénylő munka, de mivel van kereslet a zöldségekre, ezért dolgozunk vele. A növények is igénylik a szeretetet és az odafigyelést, illetve a türelmet, akárcsak a gyerekek az iskolában.

– Hogyan hatottak a munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– Nem volt könnyű, de igyekeztünk a legjobbat kihozni minden helyzetből. Az iskolában távoktatásban dolgoztunk. A kislányunk úgy fejezte be az óvodát és kezdte az iskolát, hogy a Covid miatt csak mi, szülők lehettünk az évzárón és a tanévkezdőn. Ráadásul ekkor a férjemnek szemműtétei voltak, amit Debrecenben kezdtünk és végül Lembergben folytattunk, mert a határt lezárták. Amikor kitört a háború, az iskolában a gyerekekkel rémülten néztük az interneten, ahogy rakéták csapódtak a repülőtérre Ivano-Frankivszban. Aztán újból távoktatás lett, majd visszatértünk az iskolába. Emellett a Covid ideje alatt voltak az államvizsgáink, amit online kellett teljesíteni. Bevallom, jobban izgultam, mint a jelenléti vizsgákon.

– Mesélj kicsit a családodról is! Jut idő a kikapcsolódásra a munka mellett?

– A férjemmel 2005-ben házasodtunk össze. A fiunk idén lesz 18 éves, jelenleg Magyarországon tanul, Tokajban. A kislányunk 6. osztályos, magyar tannyelvű osztályba jár. Jelenleg kevesebb idő jut a pihenésre, de azt igyekszünk kihasználni. A Covid és a háború előtti években minden nyáron kirándultunk: voltunk a Vereckei-hágón, a Szinevéri-tónál, a Sipot-vízesésnél, az ungvári és a munkácsi várban. Most pihenésképpen meglátogatjuk a családtagjainkat, akik Magyarországon élnek.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Szeretnék a családommal eljutni a tengerhez, valamint egy saját könyvtárszobát. Gyermekkoromtól kezdve nagyon sokat olvastam, ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságom. Ma is az olvasás az, ami feltölt, illetve az utazás.  De a legfontosabb, hogy a családom békességben és egészségben éljen a szülőföldjén.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– A Rákóczi-főiskolán töltött évek alatt megtanultam, hogy mindig legyek önmagam. Ha nem tudok valamit, akkor kérdezzek. Ne féljek segítséget kérni, és figyeljek oda a körülöttem lévő emberekre. Nem csupán tudást kaptam, hanem értékrendet is. Legyek büszke a származásomra, a kultúránkra, az anyanyelvemre. A főiskolán egy roppant támogató és inspiráló közösség részese lehettem. Egy olyan intézményben tanulhattam, ahol mindenkit olyannak fogadtak el, amilyen. Ráadásul az eltelt évtizedek alatt egy kicsinyke épületből egy jelentős intézménnyé fejlődött, amely széles körű lehetőségeket kínál azok számára, akiknek fontos a tudás. Ezúton is szeretnék gratulálni, hogy II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetemként működik egykori alma materem.

Kurmay Anita