Kucsinka Eszter Hetyenben született, a helyi általános iskolában kezdte meg tanulmányait, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnáziumban és a Kaszonyi Középiskolában is tanult, végül a Nagyberegi Református Líceumban érettségizett. Ezt követően a Rákóczi-főiskola angol nyelv és irodalom szakára jelentkezett. A diploma megszerzése után Magyarországon tanult és dolgozott, egy ösztöndíjlehetőség útján pedig Brüsszelben, Magyarország Európai Unió melletti Állandó Képviseletén dolgozott. Ma pedig már egy európai parlamenti képviselő akkreditált asszisztense. Ő mesél magáról.
– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?
– Hetyenben születtem, és a helyi általános iskolában töltöttem az alsós éveimet. Ezután felvételt nyertem a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnáziumba, ahol két évet tanultam. Bentlakásos diák voltam, mivel a távolság és a buszjáratok kiszámíthatatlansága miatt nehéz lett volna naponta bejárnom. Tizenegy évesen azonban nagyon hiányzott a családom, és magányosnak éreztem magam, ezért átjelentkeztem a Kaszonyi Középiskolába. Később felvételt nyertem a Nagyberegi Református Líceumba, ahol leérettségiztem.
Rengeteg emlék és barátság köt a két utóbbi intézményhez, de különösen a Nagyberegi Református Líceumnak köszönhetek sokat. Az ott szerzett tudás, a lelki támogatás, valamint a tanáraim és diáktársaim mind meghatározó szerepet játszottak abban, hogy milyen felnőtté váltam, hogyan gondolkodom, és miként látom a világot.
Az iskolaváltások ellenére nyugodt, falusi gyerekkorom volt. Mindig nosztalgiával gondolok vissza a kis falu hangulatára, az emberekre és a közös munkákra: a krumplivájásra, a napraforgó cséplésére, az ilyenkor elmesélt történetekre, az őszi lekvárfőzésre, a kertünkben termesztett zöldségek és gyümölcsök ízére, a nyári vakációs bibliahetekre, az ifjúsági alkalmakra és a vasárnapi harangszóra.
Eszembe jutnak a kapuk előtt, a lócán üldögélő asszonyok is és az a természetes közvetlenség, amely a falusi életet jellemezte, hogy mindenki köszön mindenkinek, mindenkinek van egy jó szava a másikhoz, és mindig akad néhány plusz darab csöröge, amivel szívesen megkínálják a vendéget. Azt gondolom, hogy mindez manapság már ritkaságnak számít. Különösen azóta, hogy nagyvárosokban élek, gondolok vissza meleg szívvel ezekre a gyerekkori emlékekre.
– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?
– Az érettségi után teológiára szerettem volna jelentkezni. Lelkész, később pedig misszionárius szerettem volna lenni. Mivel azonban a teológiai tanulmányok megkezdésével meg kellett várnom a tizennyolcadik életévemet, az érettségi után maradt egy szabad évem. Anyukám unszolására és az egyik legjobb barátnőm biztatására végül a jelentkezési határidő lejárta előtti utolsó napon beadtuk a jelentkezésünket a főiskolára. Mindketten rendelkeztünk ZNO-eredménnyel, így adott volt a jelentkezés lehetősége. Mivel a barátnőmnek is kimaradt egy éve, úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Ő a kémiát, én az angol nyelv és irodalom szakot választottam.
Nem sokkal később meg is érkezett a jó hír, mindketten felvételt nyertünk. Őszintén szólva, eleinte úgy gondoltam, hogy legalább fejlesztem az angoltudásomat, amíg eldöntöm, hogyan tovább. Aztán eltelt egy év, és úgy határoztunk, hogy maradunk még legalább egy évet. Két év után pedig már a képzésünk közepén találtuk magunkat. Úgy voltunk vele, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettünk bele, akkor érdemes befejezni. A tanáraim is azt tanácsolták, hogy végezzem el a képzést, mert az később kiváló alapot adhat mind az életben való boldoguláshoz, mind a további tanulmányokhoz. Máig hálás vagyok azoknak a tanáraimnak, akik akkor erre biztattak, mert igazuk lett.
Végül 2019-ben diplomát szereztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, amely ma már egyetem. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?
– Arra emlékszem, hogy nagyon sokat kellett tanulnunk. Folyamatosan készültünk a nyelvtan röpdolgozatokra, igyekeztünk hiánytalanul elkészíteni a nyelvgyakorlatból kapott házi feladatokat, felkészülni a szótesztekre és a kiselőadásokra, valamint elolvasni az irodalmi műveket. Sokat tanultunk együtt, magyaráztuk egymásnak a tananyagot, és voltak, akikkel már vasárnap este találkoztunk a kollégiumban, hogy átvegyük a következő hét anyagát.
Viszonylag kevés szabadidőnk volt, de a közös tanulások során rengeteget nevettünk, és igyekeztünk lelkileg is támogatni egymást. Azt hiszem, sokat erősödtünk egymás mellett, és együtt tanultuk meg kezelni a nehézségeket.
Talán a legemlékezetesebb diákélményeim közé az angol tanszék karácsonyi műsorai tartoznak, amelyeket általában a végzős hallgatók szerveztek a tanszék segítségével. Minden évben izgatottan vártam, hogy mivel készülnek az aktuális végzősök, hiszen mindig rendkívül kreatív és színvonalas előadásokat állítottak össze. Amikor mi voltunk végzősök, egy karácsonyi dal szövegét írtuk át úgy, hogy belefoglaltuk a tanárainkat, a belsős poénjainkat és az angol tanszék mindennapjait. Már az írás közben is rengeteget nevettünk, de arra különösen emlékszem, hogy amikor előadtuk a dalt, mindenki sírva nevetett a szövegen.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– A már akkor kibontakozóban lévő orosz–ukrán konfliktus, ami mára háborúvá eszkalálódott, a családomat is szétszakította. A folyamatos és egyre intenzívebb sorozási hullámok miatt a családom végül Magyarországon tudott újra együtt lenni. Az alapképzés befejezése után így egyedül maradtam Kárpátalján. Végül meghoztam azt a nem könnyű döntést, hogy Magyarországon folytatom a tanulmányaimat, így kerültem Budapestre, ahol felvételt nyertem a Károli Gáspár Református Egyetem anglisztika mesterszakára.
Aztán jött a világjárvány, amely rengeteg időt adott a gondolkodásra, és előhozta bennem a „most vagy soha” érzését. Ez bátorságot adott ahhoz, hogy valami egészen mást próbáljak ki. Így jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakára, ahová sikeresen felvételt is nyertem. Az egyetemi éveim alatt többféle munkakörben is kipróbáltam magam. Először angoltanárként dolgoztam Kárpátalján, majd később Budapesten is. A budapesti éveim alatt folyamatosan dolgoztam az egyetem mellett, hogy fenn tudjam tartani magam. Dolgoztam a British Councilnál, valamint több multinacionális vállalatnál is, köztük a FedExnél és a Cushman & Wakefieldnél.
Aztán 2023-ban az egyik egyetemi hírlevélben és a Facebookon találkoztam a Magyar Közigazgatási Ösztöndíjprogram (MKÖ) felhívásával, és úgy döntöttem, jelentkezem. A nemzetközi tanulmányok mesterszakos tanulmányaim első hetében az egyik tanárom külön a lelkemre kötötte, hogy európai tanulmányok szakirányos hallgatóként mindenképpen szerezzek uniós tapasztalatot. Mivel ezt a szakirányt viszonylag kevesen választották, azt tanácsolta, keressem a lehetőséget arra, hogy a 2024-es magyar EU-elnökség idején Brüsszelben dolgozhassak. Ez a tanács annyira megmaradt bennem, hogy amikor megláttam, hogy az MKÖ európai uniós komponense lehetőséget biztosít erre, azonnal jelentkeztem. Sikeresen végigmentem a felvételi folyamaton, így négy hónapot tölthettem az Európai Uniós Ügyek Minisztériumában, ahol az elnökségi protokollosztályon dolgoztam, és részt vettem a magyar elnökség hazai programjainak előkészítésében.
Az elnökség kezdetével a munkám Brüsszelben folytatódott, hat hónapot töltöttem Magyarország Európai Unió melletti Állandó Képviseletén, szintén protokoll területen. A csapatommal ez idő alatt 134 rendezvényt szerveztünk és bonyolítottunk le. A szervezőmunka során számos diplomatával dolgoztunk együtt, akik az uniós szakpolitika különböző területeit képviselték. Nagyon érdekes volt betekintést nyerni az egyes munkacsoportok tevékenységébe, hiszen ahhoz, hogy szakmailag megfelelően tudjunk megszervezni egy-egy programot, nekünk is értenünk kellett annak tartalmát és a résztvevők igényeit. Egészen más megközelítést igényelt például egy katonákkal és rendőrökkel érkező belügyi diplomatákból álló munkacsoport fogadása, mint egy oktatási és ifjúságpolitikai témájú rendezvény megszervezése.
Mindemellett a klasszikus diplomáciai protokoll világába is betekintést nyertünk. Végigkísérhettük például egy miniszter teljes brüsszeli programját, a repülőgépe érkezésétől és a reptéri fogadásától kezdve egészen addig, amíg a delegációjával együtt elkísértük a Tanács épületébe. Emellett Brüsszelben és Luxemburgban is részt vehettem miniszteri tanácsüléseken.
Ezek alatt a hónapok alatt meghatározó szakmai tapasztalatot tudtam szerezni, hiszen nemcsak a diplomáciai protokoll működését ismerhettem meg közelebbről, hanem az uniós döntéshozatal és a különböző szakpolitikai területek mindennapjaiba is betekintést nyerhettem.
– Mit adott szakmailag ez az időszak?
– Azt gondolom, hogy sokoldalú ember vagyok, és soha nem tudtam igazán egyetlen terület mellett elköteleződni, mert mindig több minden érdekelt. Úgy érzem, az eddigi életutam ezt jól tükrözi. Minden munkahelyem és munkaköröm tanított nekem valamit. Volt, amelyik megmutatta, hogy mivel nem szeretnék egyáltalán foglalkozni, mások pedig abban segítettek, hogy megtaláljam azt az irányt, amiben igazán jól érzem magam, és amihez valóban van érzékem.
Hiszem, hogy minden tapasztalat hozzátesz valamit az emberhez. Ezek a különböző munkakörök nemcsak tudást és készségeket adtak, hanem bátorságot is ahhoz, hogy új területeken próbáljam ki magam. Ráadásul az egyes helyeken megszerzett tudást és készségeket a mindennapokban és a jelenlegi munkámban is hasznosítani tudom. Ez különösen igaz az Európai Parlamentben végzett munkámra, ahol a korábbi tapasztalataim sokféle módon egészítik ki egymást.
– Ma már egy európai parlamenti képviselő akkreditált asszisztenseként dolgozol. Hogyan érezted magad kezdetben?
– Az MKÖ-program végéhez közeledve munkát kerestem, mint minden más ösztöndíjas társam, és az önéletrajzom egészen az Európai Parlamentig jutott. Behívtak interjúra, ami máig emlékezetes számomra, mert a munkatapasztalatom és a hozzáértésem mellett a külhoni magyarokra jellemző kitartást, szorgalmat és terhelhetőséget is értékelték. Jólesett megtapasztalni, hogy ezeknek a tulajdonságoknak még Brüsszelben is híre van.
Őszinte leszek, az elején nagyon nehéz volt megszokni Brüsszelt. Ez egy multikulturális város, tele élettel és különböző kultúrák találkozásával. Alapvetően Belgium mint ország is érdekes, hiszen három hivatalos nyelve van: a francia, a holland és a német. Ezeket párhuzamosan hallod mindenhol, vagy attól függően, hogy az ország melyik részén vagy. A város lakosságának jelentős része nem belga. Brüsszelben működnek az európai uniós intézmények, amelyekben rengeteg uniós állampolgár dolgozik, a tagállamokat képviselve. Ezt az EU-val foglalkozó közeget, amely politikusokból, diplomáciai tisztviselőkből, lobbistákból, civil szervezetek képviselőiből és az úgynevezett eurokratákból áll, EU-buboréknak, angolul EU bubble-nek nevezik. Szóval ez egy nagyon komplex, sokrétű, egyfajta kreált világ, amely a maga sajátos módján próbál beilleszkedni a belga valóságba.
Ideköltözve rengeteg mindenre oda kellett figyelnem, többek között át kellett küzdenem magam a hírhedt belga bürokrácián. Lakást kell bérelni, amit például nekem életemben először itt kellett elintéznem. De azt gondolom, hogy ha itt sikerült mindezt megoldanom, megszoknom a várost és beilleszkednem, akkor ez bárhol menni fog.
– Hogyan képzeljük el egy napodat? Mivel foglalkozol?
– Úgy gondolom, hogy a korábbi tapasztalataim mind hozzájárulnak ahhoz, hogy akkreditált parlamenti asszisztensként helyt tudjak állni. A tanári karrierem során megtanultam, hogyan adjak át információkat érthetően, hogyan kommunikáljak különböző emberekkel, és hogyan készüljek fel alaposan egy-egy feladatra. A multinacionális cégeknél szerzett tapasztalataim betekintést adtak a vállalati működésbe, a professzionális kommunikációba és a különböző munkafolyamatok összehangolásába. A közigazgatásban pedig – különösen a magyar EU-elnökség idején végzett munkám során – a diplomáciai protokollt, a rendezvényszervezést és az uniós intézményrendszer működését is közelebbről megismerhettem. Ezek a tapasztalatok a jelenlegi munkámban találkoznak egymással, és mindegyikből tudok meríteni.
Az én munkakörömben és a mindennapjaimban csak egyetlen biztos dolog van: az, hogy minden változik. Természetesen mindent részletesen megtervezünk, például a képviselő naptárát, és adminisztráljuk a parlamenti munkáját, ezért tisztában kell lenni a parlamenti szabályokkal, eljárásokkal és határidőkkel. Emellett anyagokat is kell készíteni. Bár vannak tanácsadók, az asszisztenseknek is érteniük kell a politikai és szakmai munkát, valamint az ahhoz kapcsolódó összefüggéseket. Naprakésznek kell lenni mind a hazai, mind a nemzetközi hírek terén.
A feladatok rendkívül sokrétűek, az adminisztratív feladatoktól kezdve a látogatócsoportok fogadásán, a képviselő utazásainak intézésén és az e-mailek megválaszolásán át egészen a politikai háttéranyagok, beszédpontok és felszólalástervezetek elkészítéséig sok minden beletartozik a munkámba. Rendezvényeken veszek részt, kapcsolatokat építek, jegyzeteket készítek, és folyamatosan tájékoztatom a képviselőt a parlamentben zajló ügyekről. Ehhez egyszerre van szükség szervezőkészségre, rugalmasságra, jó kommunikációra, politikai érzékre és arra, hogy az ember gyorsan átlássa az összefüggéseket.
És persze ott van a közösségi média is, amely szintén fontos része lett a munkámnak. Hiszen tudjuk, hogy ha valami nem jelenik meg a közösségi médiában vagy a hírportálokon, az igazából meg sem történt. A legújabb politikai trendekből is azt látjuk, hogy a kommunikáció mára elengedhetetlen részévé vált a politizálásnak.
Azt hiszem, éppen a sokféle tapasztalatom és érdeklődési köröm az, ami segít abban, hogy ezt a változatos feladatkört átlássam, és megtaláljam benne a helyemet.
– Mesélj kicsit magadról! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?
– Néha úgy érzem, hogy a napjaim 24 + 1 órából állnak, hiszen annyi minden történik körülöttem. De éppen ezt szeretem benne, hogy változatos, mozgalmas mindennapjaim vannak, és igyekszem minden percét élvezni. Persze a kikapcsolódásra is fontos időt szánni. Még az ösztöndíjas időszakban a barátaimmal szinte egész Belgiumot bejártuk, voltunk minden nagyobb városban, és sok időt töltöttünk a tengerparton is.
A szabadidőmet leginkább olvasással, utazással és a barátaimmal töltöm. Így már több kisebb-nagyobb európai városban is jártam. Emellett Brüsszel egyik nagy előnye a multikulturalizmusból fakadó nemzetközi konyha sokszínűsége is, ezért a barátaimmal szeretjük kipróbálni más nemzetek ételeit.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Néhány évet még szeretnék Brüsszelben maradni, de aztán elsősorban Magyarországra szeretnék visszaköltözni. Legalábbis jelenleg ezt a forgatókönyvet tartom reálisnak. Ha adódna rá lehetőség, és lezárulna a háború, akkor a Kárpátaljára való hazaköltözés is opció, de jelenleg nem látok ott magamnak jövőt.
Amennyiben befejezem a munkámat Brüsszelben, a következő terveim között mindenképpen szerepel, hogy olyan munkában vegyek részt, amely Kárpátalja és a térség, akár Szabolcs-Szatmár-Bereg megye érdekeit szolgálja. Hiszen most ebben a régióban élnek a szüleim, és amikor meglátogatom őket, első kézből tapasztalom meg az ottani nehézségeket is.
Azt gondolom, hogy a Jóisten nem véletlenül helyezett engem oda, ahol vagyok, és nem véletlenül adott lehetőséget arra sem, hogy ilyen speciális tapasztalatokat szerezzek, többek között az Európai Unióról és annak intézményrendszeréről. A megszerzett tudást és tapasztalatot mindenképpen építő munkára szeretném fordítani.
Az érettségi után éreztem az elhívást Istentől, és bár az elhívás és a misszió, ahogyan én akkor elképzeltem, a klasszikus értelemben soha nem valósulhatott meg, idővel átalakult bennem ennek a jelentése. Megértettem, hogy nem feltétlenül az számít, hová kerülök, hanem az, hogy bárhol is legyek, mindenhol vár rám egy küldetés. Mindenhol tehetek valamit, és szerezhetek olyan tapasztalatokat, amelyeket később hasznosítani tudok. Nem feltétlenül a saját boldogulásomért, hanem inkább a közösségért és annak építéséért.
– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?
– Rengeteg mindent köszönhetek a főiskolának. Mindig úgy gondolok erre az időszakra, hogy a Nagyberegi Református Líceum adta meg a lelki alapokat, a főiskola pedig a tudás alapjait az életemben. A főiskolán tanultak nemcsak a további egyetemi tanulmányaimhoz biztosítottak jó alapot, hanem azt gondolom, hogy minden eddigi munkám során profitáltam az ott megszerzett tudásból, a tanáraimtól kapott tanácsokból és a velük folytatott beszélgetésekből. Azt gondolom, hogy a főiskola nélkül nem lennék ott, ahol ma vagyok, és nem lennék az az ember, aki ma vagyok.
Ez talán eléggé klisésen hangzik, de biztos vagyok benne, hogy az angol szak nyitott ki előttem egy olyan kaput, amelyből aztán rengeteg másik ajtó is nyílt. Ezen a szakon keresztül tárult ki előttem a világ. Azt gondolom, ma sem csinálnám másképp. Büszke vagyok arra, hogy ennek az intézménynek lehettem a diákja, és mindig jó érzéssel tölt el, amikor elmondhatom valakinek, hogy én „fősulis” voltam. Bár fősulisnak lenni egy életérzés, még nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy az intézmény mára egyetemi rangra emelkedett.
Ezúton is szeretnék szívből gratulálni az intézmény vezetőinek, oktatóinak, diákjainak és dolgozóinak. Azt gondolom, hogy mindannyian emberfeletti munkát végeztek, kitartással és végtelen szorgalommal. Ilyenek vagyunk mi, kárpátaljai magyarok, ahogy mondani szokták, a jég hátán is megélünk. A legerősebb ellenszéllel szembe menve, Isten segedelmével ez is sikerült.
Soli Deo Gloria.
Kurmay Anita