Akikre büszkék lehetünk: interjú Ferenc Viktória európai parlamenti képviselővel
Egy európai parlamenti képviselő hidat képez a választók és az uniós intézmények között azáltal, hogy a helyi, nemzeti vagy kisebbségi közösségek problémáit, tapasztalatait és elvárásait eljuttatja az európai uniós döntéshozatal szintjére. Munkájával biztosítja, hogy a döntések során vegyék figyelembe az emberek valós problémáit, azokat a mindennapi kihívásokat, amelyek sürgős és halaszthatatlan megoldást igényelnek. A képviselő lehetőséget teremt a párbeszédre a polgárok és az intézmények között, visszacsatolást adva mindkét irányba. Így az európai politika kézzelfoghatóbbá és elérhetőbbé válik az emberek számára.
Ferenc Viktória az ungvári járási Pallón született, iskolai tanulmányait is ott végezte, majd a Rákóczi-főiskola angol–történelem szakán szerzett diplomát. A főiskola befejezése után a Pécsi Tudományegyetemen doktorált, a Nemzetpolitikai Államtitkárságon volt gyakornok, majd a Momentum Doctorandus egyesület elnöke és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet főállású kutatója lett. 2020-ban visszatért alma materébe, és a Rákóczi-főiskola Filológia Tanszéke Angol Tanszéki Csoportjának munkatársaként dolgozott. 2024 óta pedig a Fidesz–KDNP európai parlamenti képviselője. Ma vele beszélgettünk.
– Meséljen magáról! Hol született, mit tanult?
– Még a Szovjetunióban születtem, és gyerekként éltem meg Ukrajna függetlenné válását. Nagycsaládban nőttem fel, két bátyám van. Szerény körülmények között éltünk, ahogy akkoriban sokan. Ungvár mellett, egy apró faluban, Pallón laktunk. A neve is beszédes: palló, amit átdobnak a folyón, és híd lesz belőle. Ma egyre többet gondolok ennek a szimbolikájára: híd lenni emberek, nyelvek, országok, világok között. A falu a hármas határ közelében van: a kertünk alatt Szlovákia, néhány kilométerre Magyarország, mi pedig Ukrajnában magyarul beszélve, magyar iskolába járva. Ez az egész kisebbségi magyar közeg – más országok közelsége, több nemzet és nyelv egymás mellett élése – nagyon korán megtanított arra, hogy egyszerre eresszek mély gyökereket és maradjak nyitott a világra. Mindeközben soha nem volt kérdés az identitásom: kárpátaljai magyar lány a világvége kis faluból.
– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?
– Azért választottam a főiskolát, mert magyar nyelven szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, és olyan tudást szerezni, amivel bárhol megállhatom a helyem a világban. Fontos volt számomra, hogy modern, nyitott szemléletű szakot válasszak. Végül az angol–történelem szak mellett döntöttem, mert egyszerre adott biztos nyelvi alapot és erős történelmi látásmódot. De őszintén szólva nem csak a tanulásról szólt ez a döntés. Szerettem volna egy kicsit önállósodni, világot látni is. Beregszász éppen elég messze volt ahhoz, hogy ezt megadja. A Rákóczi-főiskola egyszerre adott biztonságot, szabadságot, távlatokat, és akkor pontosan erre volt szükségem.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?
– Kimondani is sok: húsz éve végeztem a Rákóczi-főiskolán, és ez az időszak ma is az egyik legkedvesebb emlékem. Ott történt meg igazán a felnőtté válásom. Amikor odakerültem, még csak reméltem, hogy önálló lettem – a főiskola falai között viszont el is hittem. Azt az üzenetet kaptuk nap mint nap, hogy kisebbségi magyarként is lehet jövőnk, lehetnek ambícióink, lehet belőlünk valaki. Közben egy egészen új, összkárpátaljai világba csöppentem: barátságok szövődtek, megismertem a Beregszászi és a Nagyszőlősi járás fiataljait, én, az Ung-vidéki lány. Más történeteket, más ízeket, más szokásokat hoztunk magunkkal, és ezekből egy közös élmény született. A hallgatói önkormányzatban dolgozva megtapasztaltam milyen felelősséget vállalni és közösséget szervezni. A fiatal, nyitott szemléletű tanárokkal pedig valódi partnerség alakult ki közöttünk. Visszanézve azt érzem: a Rákóczi-főiskola nemcsak végzettséget adott, hanem tartást, önbizalmat és identitást is. Meghatározó része lett annak, aki ma vagyok. Az intézmény egyetemi rangra emelkedése az intézményi sikeren túl büszkeség minden öregdiáknak, és elismerés a kárpátaljai magyarság egészének.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– A főiskola befejezésével egyidőben a Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájában kezdtem el PhD-tanulmányaimat. Ez az időszak szakmailag és emberileg is rendkívül meghatározó volt számomra: mélyebb betekintést nyertem a kutatásmódszertanba, és számos ösztöndíj-lehetőségnek köszönhetően több országban is tapasztalatot szerezhettem. Ma is nagyon hálás vagyok annak a rengeteg támogatásnak, amit akkoriban kaptam, mert ezek nélkül biztosan nem doktorálok le 30 éves koromra. Kiváló témavezetők és tanárok segítették a munkámat, akiknek köszönhetően kutatóként is sokat fejlődtem, és közben a világot is jobban megismerhettem. A doktori képzés utolsó éveiben már egyértelművé vált számomra, hogy ezt a megszerzett tudást a határon túli magyar közösségek szolgálatába szeretném állítani. Ezért jelentkeztem a magyar közigazgatási ösztöndíjprogramba, amelynek keretében végül a Nemzetpolitikai Államtitkárságon tölthettem egy évet – ez pedig fontos fordulópontot jelentett a pályámon.
– 2011-től a Momentum Doctorandus egyesület elnöke. Meséljen erről a munkáról! Miért döntött úgy, hogy ezzel foglalkozik? Mi az, amit a lejobban szeret benne?
– Épp ez év februárjában ünnepeltük a Momentum Doctorandus megalapításának 15. évfordulóját. Ez jó alkalmat adott arra, hogy visszatekintsek erre az időszakra: akkoriban az volt a célunk, hogy összefogjuk a magyar származású kárpátaljai doktoranduszokat – azokat a fiatal kutatókat, akiket egyszerre köt össze a tudomány iránti elkötelezettség és a közös származás. Ez a szervezet azért áll közel a szívemhez, mert egyszerre szól a tudomány szeretetéről és a közösségépítésről. Nemcsak egymást erősítettük, hanem igyekeztünk példát mutatni az utánunk következő generációnak is. Felvételi tájékoztatókat és tudomány-népszerűsítő előadásokat szerveztünk, mentoráltuk a fiatalabb hallgatókat, az összmagyarság számára fontos és hasznos kutatásokat végeztünk. Talán ez utóbbit szerettem a legjobban: kutatni és egyszerre közösségben lenni. Máig visszajárok az eseményekre, tartom a kapcsolatot a szervezettel, és jó látni, hogy van, aki folytassa a munkát.
– 2013-tól a Nemzetpolitikai Kutatóintézet főállású kutatója. Milyen kutatások állnak Önhöz közel?
– A kutatóintézet megalakulása nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Nemzetpolitikai Államtitkárságon töltött ösztöndíjam befejeződött. A két intézmény szorosan együttműködött, így lehetőségként felmerült, hogy a doktori fokozatom megszerzésének kapujában a kutatóintézetben lesz a leghasznosabb a tapasztalatom. A kezdetektől egy lelkes, Kárpát-medencei perspektívában gondolkodó csapatot ismertem meg a kutatóintézeti munkatársakban, akik a határon túli magyar régiók kérdéseit egységes módszertan szerint igyekeztek vizsgálni és hasznos háttéranyagokkal, kutatásokkal támogatni, alakítani a nemzetpolitikai döntéshozatalt. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet kutatójaként elsősorban oktatási, nyelvhasználati kérdésekkel, valamint kárpátaljai vonatkozású kutatásokkal foglalkoztam. Ez az időszak rendkívül intenzív terepmunkákkal járt, a háború előtti években rendszeresen jelen voltunk Kárpátalján. Ezek a vizsgálatok lehetővé tették számomra, hogy a szülőföldemet ne csupán személyes élményeken keresztül lássam, hanem adatokra építve, tágabb, makroszintű perspektívából is megismerjem. Így alakult ki egy sokkal átfogóbb, holisztikusabb képem a térségről. Tizenegy évig dolgoztam itt, így nem kevés szakmai eredmény kötődik a kutatói évekhez: tanulmánykötetek, konferenciák, valamint olyan szakmai és baráti közösségek, amelyek máig meghatározók számomra. Ma már a parlamenti munkám teljes embert kíván, így aktív kutatásra kevesebb idő jut, de az a szemlélet és tudás, amelyet ebben az időszakban szereztem, a mai közéleti munkámat is alapvetően meghatározza.
– 2020-ban visszatért alma materébe, és az akkor még Rákóczi-főiskola Filológia Tanszéke Angol Tanszéki Csoportjának munkatársa lett. Hogyan érezte magát a pedagóguspályán? Van-e esetleg olyan élménye, melyet ki tudna emelni azokból az évekből?
– Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor felkértek arra, hogy tanítsak a Filológia Tanszéken, hiszen azokkal a kollégákkal dolgozhattam együtt, akikre diákkorom óta tisztelettel tekintek. Egyben komoly kihívást is jelentett, hiszen az oktatást a kutatóintézeti munkám mellett tömbösített formában szerveztük meg, így ezek mindig intenzív, de nagyon inspiráló hetek voltak. Különösen szerettem a kárpátaljai diákokkal dolgozni: nagy élményt jelentett együtt haladni velük, és átadni mindazt a módszertani tudást, amelyet a kutatói munkám során nap mint nap alkalmaztam. Oktattam többek között kutatásmódszertant, valamint a nyelvészethez kapcsolódó információs technológiákat. Öröm volt látni, hogy a hallgatók még az elsőre bonyolultnak tűnő feladatokkal is sikeresen megküzdöttek. Számomra ez mindig azt erősítette meg, hogy a tanulás alapja valójában az egyszerűség és a jó módszer: ha ezt sikerül átadni, akkor a legösszetettebb tudás is könnyen elsajátíthatóvá válik.
– 2024 óta pedig a Fidesz–KDNP európai parlamenti képviselője. Mi motiválta arra, hogy európai politikai pályára lépjen? Milyen érzések voltak Önben, amikor bejutott a parlamentbe?
– A kutatói és nemzetpolitikai munkám során folyamatosan azt tapasztaltam, hogy a határon túli magyar közösségeket érintő kérdések jelentős része a politikai szinten dől el. Egy idő után világossá vált számomra, hogy nem elegendő elemezni a folyamatokat, hanem jelen kell lenni ott is, ahol a döntések megszületnek. Az európai politikai szerepvállalás számomra annak a természetes megnyilvánulása, hogy a tudományos és szakpolitikai tapasztalatot és kárpátaljai magyar származásom képviseletté formáljam, méghozzá az összmagyarság képviseletévé. Amikor átvettem a megbízólevelemet erre az ötéves európai parlamenti mandátumra, egyszerre volt bennem hála, felelősségérzet és egyfajta csendes tudatosság. Kárpátaljai magyarként pontosan tudom, hogy ez a mandátum nem csupán személyes siker, hanem szolgálat, képviseleti feladat egy nem éppen könnyű terepen. Amikor beléptem az Európai Parlament épületébe, elsősorban arra gondoltam, hogy azoknak az embereknek a hangját kell elvinnem Brüsszelbe, akik nem jutnak szóhoz az őket is érintő döntések meghozatalánál.
– Felszólalásaiban a kárpátaljai magyarság kisebbségi helyzetével kiemelten foglalkozik. Melyek voltak eddig a legfontosabb tapasztalatai, kiemelt ügyei az Európai Parlamentben, amelyekre a legbüszkébb?
– Kárpátalján nőttem fel, ismerem az ott élő közösségek mindennapjait, és azt is látom, hogyan változott meg az életük a háború következtében. Úgy érzem, kötelességem, hogy európai szinten is láthatóvá tegyem ezeket a problémákat – legyen szó oktatásról, nyelvhasználatról vagy az alapvető emberi jogokról. Az emberi és kisebbségi jogok védelme európai alapérték. Mivel ez nem elméleti kérdés számomra, hanem személyes valóság, több alkalommal szólaltam fel a kárpátaljai magyarok helyzetéről, az anyanyelvhasználat és az anyanyelvű oktatás védelméről, a toborzás során elkövetett emberi jogi sérelmekről, valamint arról, hogy a háború borzalmait átélt lakosság számára a mentális segítségnyújtás kinek-kinek az anyanyelvén (magyaroknak magyarul) legyen elérhető. Emellett fontos ügyem a béke melletti következetes kiállás, mert meggyőződésem, hogy minden társadalmi és közösségi gyógyulás csak ezen alapulhat.
– Hogyan kapcsol ki egy intenzív parlamenti időszak után?
– Leginkább az tölt fel, ha vissza tudok kapcsolódni a családomhoz és a természethez. A sok utazás és politikai tempó után fontos számomra a csend és az egyszerű hétköznapi pillanatok. A sport, az olvasás, a jóga, a főzés, a séta – mind-mind olyan feltöltő tevékenységek, amelyeket szeretek. A parlamenti szünetekben igyekszem időt tölteni Magyarországon és Kárpátalján is, mert ezek az utak, ezek a találkozások is nagyon megerősítenek a küldetésemben, hogy bátran és következetesen képviseljem a magyar érdekeket.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– A legfontosabb célom a mandátum fennmaradó három évére, hogy folytassam azt a munkát, amit elkezdtem, hogy kézzelfogható segítséget kapjanak a kárpátaljai magyarok, és valósággá váljon számukra a béke, az emberi és kisebbségi jogaik tisztelete Ukrajnában. Szeretném, ha a nemzeti kisebbségek ügye erősebben jelen lenne az európai politikában is, és ha a béke, a stabilitás és a közösségek megmaradása kerülne ismét a középpontba, hiszen ezek azok az értékek, amelyeken az Unió alapszik. Hosszabb távon is abban gondolkodom, hogy a megszerzett tapasztalatokat a magyar közösségek szolgálatába állítsam.
Kurmay Anita