Ionika-Antal Viktória Beregszászban született, tanulmányai után missziós szolgálatot végzett, majd a Rákóczi-főiskola angol szakán tanult tovább. Tanári pályára lépett, ma pedig már a Nagyberegi Református Líceum igazgatója. Hogy mi minden történt vele még, ő meséli el.
– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?
– Beregszászban születtem, egyszerű, dolgos családban nőttem fel. Édesapám villanyszerelőként, édesanyám pedig nővérként dolgozott. Olyan családban nevelkedtem, ahol természetes volt a munka, a felelősségvállalás és az, hogy odafigyeljünk másokra, segítsünk az embereknek. Visszatekintve úgy érzem, szüleim példája később a missziós szolgálatomban is fontos szerepet játszott.
Nekem nagyon szép gyermekkorom volt. Sőt, talán még pontosabban fogalmaznék: volt gyermekkorom. Ezalatt azt értem, hogy akkoriban a gyerekek között nem számított, ki milyen társadalmi vagy anyagi körülmények között élt. Barátkoztunk egymással, és nem azt néztük, ki honnan jött, milyen családból származik. Egyszerűen csak együtt voltunk.
Sokat játszottunk a szabadban, sok időt töltöttünk friss levegőn, és nagyon sokat olvastunk. Mások voltak az értékek, mint amiket ma sokszor látunk. Talán ezért is vagyok különösen hálás Istennek, hogy abban az időben lehettem gyerek.
Nemcsak a szüleim, hanem a nagyszüleim is nagy hatással voltak rám. Különösen közel állt hozzám az anyai nagymamám, aki egyébként ukrán nemzetiségű volt, mégis megtanult magyarul. Rendkívül művelt, intelligens és sokat olvasó asszony volt. Tőle kaptam a könyvek és az olvasás iránti szeretetet, amely máig elkísér.
Ukrán iskolába jártam, és bátran mondhatom, hogy többnyelvű családban nőttem fel. Talán éppen ezért számomra mindig természetes volt, hogy különböző nyelvek és kultúrák közelében éljek. Ez a sokszínű háttér később a tanári pályámon és az emberekkel való kapcsolatomban is sokat jelentett.
– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?
– A Rákóczi-főiskolát később választottam. Előtte misszionáriusként szolgáltam árva, illetve szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok között. A missziós éveim alatt különórákat is adtam bentlakásos gyermekeknek, akik szerettek volna továbbtanulni. Talán akkor fogalmazódott meg bennem először igazán komolyan, hogy szeretnék tanár lenni, és ezen belül is az angol nyelvet tanítani.
Az igazság az, hogy egy ideig két dolog között vacilláltam: a lelkészi hivatás és a tanári pálya között. Mindkettőben azt láttam, hogy emberekkel lehet foglalkozni, értékeket lehet közvetíteni, és valamilyen módon szolgálhatom a másik embert.
2009-ben kezdtem meg tanulmányaimat a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol szakán, levelező tagozaton. Azért választottam a levelező képzést, mert közben továbbra is folytattam a missziós szolgálatomat. Nem szerettem volna választani a tanulás és a szolgálat között – mindkettő fontos volt számomra.
És miért éppen az angol? Ebben nagy szerepe volt annak, hogy holland munkatársaim voltak, és a közös kommunikáció nyelve az angol volt. Így az angol nyelv már korábban is jelen volt az életemben, és egyre inkább azt éreztem, hogy szeretnék benne elmélyülni, majd másokat is tanítani rá.
A főiskoláról nagyon sok pozitív visszajelzést hallottam. Sok jó véleményt kaptam az oktatókról, a képzésről és magáról az intézményről is. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy Beregszászban van. Ez akkoriban különösen fontos volt számomra, hiszen a tanulás mellett folytattam a szolgálatomat is.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?
– Bár levelező tagozaton tanultam, mégis nagyon sok időt töltöttem a főiskola falai között. Jó érzés volt újra diáknak lenni. Egy teljesen új életszakasz kezdődött számomra, amelyben nemcsak tanultam, hanem rengeteget kaptam emberileg is. Az első benyomásom a főiskoláról nagyon pozitív volt. Azonnal feltűnt, hogy a tanárok segítőkészek, közvetlenek és kedvesek. Számomra ez mindig is nagyon fontos része volt a felsőoktatásnak. Úgy gondolom, hogy egy jó tanár nemcsak tudást ad át, hanem biztonságot, bátorítást és motivációt is ad a hallgatóknak. A főiskolai éveim alatt rengeteg értékes tapasztalatot gyűjtöttem. Nemcsak szakmailag fejlődtem, hanem sok olyan emberrel találkoztam, akiktől tanulhattam. Ezek az évek megerősítettek abban is, hogy jó döntés volt a tanári pályát választanom.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– A főiskola befejezése után a Munkácsi Állami Egyetemen tanultam tovább, mivel akkoriban a képzés végén még csak BSc-diplomát szerezhettem, én pedig szerettem volna tovább képezni magam. Közben felkérést kaptam a beregardói 9. számú iskolától, hogy vállaljam el az angol nyelv tanítását. Örömmel fogadtam el a lehetőséget. Így kezdődött el igazán a tanári pályám. A napjaim azonban akkoriban sem csak az iskoláról szóltak. Délelőtt tanítottam, délután pedig folytattam a szolgálatomat különböző bentlakásos intézményekben. Ez egy nagyon mozgalmas időszak volt az életemben, de sokat tanultam belőle. A tanítás és a missziós szolgálat jól kiegészítették egymást: mindkettőben azt éreztem, hogy emberekkel foglalkozhatok, segíthetek nekik, és valami fontosat adhatok tovább.
– Milyen tapasztalatokat szereztél abban az időben?
– Az az iskola nagyon jó kezdés volt számomra. Különböző képességű, eltérő hátterű és különböző szociális körülmények között élő gyermekeket tanítottam. Ez a sokszínűség sok mindenre megtanított, és szakmailag, de még inkább emberileg is formált. Abban az intézményben Isten egy nagyon fontos leckét tanított nekem: egy tanárnak mindenekelőtt embernek kell lennie, függetlenül attól, hogy milyen szakmai tudással és profizmussal rendelkezik. A tudás önmagában nem mindig elég. A gyermekeknek szükségük van arra is, hogy érezzék: a tanáruk elfogadja, meghallgatja és bátorítja őket. Egy tanárnak óriási hatása lehet a diákjai életére. Nemcsak tanítani tud, hanem motiválni, biztatni és reményt adni is. Sokszor talán egyetlen jó szó vagy egy őszinte bátorítás is elég ahhoz, hogy egy gyermek elhiggye magáról: képes valamire. Ha visszagondolok azokra a diákokra, akiket akkor tanítottam, különösen jó érzés látni, hogy milyen különböző utakon indultak el. Vannak közöttük tanárok, patikusok, pincérek vagy éppen olyanok, akik kétkezi munkával keresik meg a mindennapi kenyerüket. Talán ez az egyik legszebb része a tanári hivatásnak: nem mindig tudjuk, hogy egy-egy mondatunk, bátorításunk vagy a gyermekbe vetett hitünk milyen nyomot hagy majd benne. Lehet, hogy évekkel később értjük meg igazán, milyen hatással voltunk egymás életére.
Tudni kell rólam, hogy négy-öt évente rám szokott jönni a „tanulhatnék”. Egyszerűen szükségem van arra, hogy új dolgokat tanuljak, fejlődjek, és egy kicsit kilépjek a megszokott keretekből. 2020-ban felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola mesterképzésére, ukrán nyelv és irodalom szakra. Ez egy régi álmom volt, hiszen már jó ideje segítettem diákoknak a Külső Független Tesztelésre, vagyis a ZNO-ra való felkészülésben. Úgy éreztem, hogy ehhez nekem is tovább kell fejlődnöm, és mélyebben meg kell ismernem az ukrán nyelvet és irodalmat. Az a két év nagyon gyorsan elrepült. Élveztem a tanulást, talán azért is, mert ezúttal már tudatosan tanultam, és pontosan tudtam, mire van szükségem, és hogyan szeretném hasznosítani a megszerzett tudást. A kedvenceim az irodalomórák voltak. Mindig is közel állt hozzám az irodalom, de ezeken az órákon még inkább megtapasztaltam, hogy egy mű nem csak egy kötelező tananyag lehet. Egy-egy történet, vers vagy regény mögött ott van az ember, az ő gondolatai, érzései, küzdelmei és döntései. Talán éppen ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám. Ez a két év nemcsak szakmailag adott sokat, hanem emberileg is gazdagított. Megerősített abban, hogy a tanulást soha nem lehet igazán befejezni. Mindig van valami új, amit megismerhetünk, és mindig van lehetőségünk fejlődni.
– Ma már a Nagyberegi Református Líceum igazgatója vagy. Hogyan érezted magad kezdetben?
– 2023-ban éppen a lányommal nyaraltunk, amikor váratlanul kaptam egy felkérést a Nagyberegi Református Líceum lelkészigazgatójától, Tóth Lászlótól. Megkérdezte tőlem, hogy lennék-e a Nagyberegi Református Líceum igazgatója. A történethez azonban hozzátartozik, hogy már májusban is volt egy kapcsolódásom a líceumhoz. Kovács András, az akkori igazgató felajánlott nekem egy ukrán nyelv tanári állást az intézményben, amit akkor elfogadtam. Így már volt egy elképzelésem arról, milyen lenne ott dolgozni, de az igazgatói felkérés mégis teljesen váratlanul ért. Érdekes helyzet volt, mert nem sokkal korábban egy másik lehetőség is megtalált: Hollandiából kerestek meg, és tanári asszisztensi munkát ajánlottak egy olyan iskolában, ahol ukrán gyermekek tanultak. Ott álltam két lehetőség között, és őszintén szólva nem tudtam, melyik utat válasszam. Ilyen helyzetekben én imádkozni szoktam. Megkérdezem a Mennyei Atyámat: „Uram, mit tegyek? Merre induljak?” Most sem volt ez másképpen. És a válasz nem váratott sokáig magára. Az unokahúgomon keresztül kaptam egy igét a Máté evangéliumának 14. részéből, ahol Péter kilép a hajóból, és a vízen indul el Jézus felé. Számomra ez nagyon egyértelmű üzenet volt. Ne félj! Merj kilépni a vízre! Merjem vállalni az igazgatói megbízatást, és bízzak abban, hogy Isten velem lesz akkor is, amikor nehézségekkel találkozom. Így született meg bennem a döntés: megyek Beregre. Persze az sem volt mellékes, hogy a lányom akkor már a líceumban tanult. Ismertem az intézményt, valamennyire a tanárokat is, így nem teljesen ismeretlen környezetbe érkeztem. Ettől függetlenül egyáltalán nem volt könnyű döntés. Féltem? Izgultam? Persze, hogy igen. Új környezet, új munkakör, új felelősség. Ráadásul egy olyan időszakban vállaltam el az igazgatói feladatot, amikor az iskola és az egész közösség számára is sok bizonytalanság és nehézség volt jelen. Többen is azt mondták, hogy nagyon merész döntést hoztam. Én azonban úgy éreztem, hogy nem egyedül kell megküzdenem az előttem álló feladatokkal. Ha Isten küld, akkor Ő az utat is meg fogja mutatni. Nekem pedig az volt a dolgom, hogy merjek kilépni a vízre.
– Milyen tapasztalatokat szereztél az évek alatt? Hogyan képzeljük el egy napodat?
– Milyen tapasztalatot szereztem? Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy egyházi iskola vezetése olyan, mintha te magad is egy diák lennél – csak nem egy földi, hanem Isten iskolájában. Az elmúlt években itt is megtanultam néhány nagyon fontos leckét. Szerintem folyamatosan tanulok.
Rájöttem, hogy valójában nincs két egyforma diák. Mindegyik gyermek más családból érkezik, más szociális háttérrel, más természettel, más örömökkel és fájdalmakkal. Mindegyiknek megvannak a saját képességei, küzdelmei, és mindenki hoz magával valamit otthonról. Lehetnek nagyon különbözők, egy dologban azonban hasonlítanak: mindegyikük szeretetre, elfogadásra és odafigyelésre vágyik.
Éppen ezért nem lehet minden gyermekhez ugyanúgy közelíteni. Meg kell találni azt a hangot, amelyen keresztül el lehet érni őt. Ezt próbáljuk megvalósítani a líceumban is a kollégáimmal együtt: odafigyelni minden egyes diákra, megismerni őket, észrevenni a nehézségeiket, ugyanakkor meglátni bennük azt is, amiben tehetségesek és amiben erősek.
Igazgatóként igyekszem „a diákok között mozogni”, nem szeretnék bezárkózni az irodámba. Szeretem tudni, mi történik az iskola falain belül, mi foglalkoztatja a gyerekeket, milyen örömeik és milyen nehézségeik vannak. Nálunk az is nagy segítség, hogy a feladatok és a problémák nem egyetlen ember vállát nyomják. Egy-egy nehezebb helyzetben együtt tudunk gondolkodni és gyorsan reagálni.
Sokat kommunikálok a szülőkkel is. Ha egy diákkal kapcsolatban probléma merül fel, igyekszünk nem megvárni, amíg a helyzet súlyosabbá válik, hanem időben lépünk és keressük a megoldást. Ezt nagyon fontosnak tartom.
Természetesen nekem is van, ahogy nálunk szokták mondani, papírmunkám bőven. Egy igazgatói munkakör ezzel jár. De közben tanítok is, és számomra ez nagyon fontos. Nem szeretnék úgy vezetni egy iskolát, hogy közben elszakadok attól, amiért az iskola valójában létezik: a gyermekektől és a tanítástól. Szeretek benne lenni az iskola életében – nemcsak „online”, hanem offline is, a mindennapokban.
Általában korán reggel érkezem a líceumba. Ilyenkor még csend van a folyosókon. A bejáró diákok még nem érkeztek meg, a kollégisták pedig reggeliznek. Ez az a néhány nyugodt perc, amikor még van egy kis időm átgondolni a napot.
Aztán elkezdődik az élet. Ha éppen nincs órám, vagy ügyintézek, vagy kimegyek a diákok közé. Legalább hetente egyszer megnézem a tanulmányi eredményeket, és különösen figyelek azokra, akiknek nehézségeik vannak a tanulásban. Beszélgetek velük, próbálom megérteni, mi áll a háttérben, és együtt keressük a lehetőségeket.
Fontosnak tartom, hogy a diákok érezzék: érdekel bennünket, hogyan haladnak, nemcsak az osztályzatuk, hanem ők maguk is.
Általában fél négy körül vagy sokszor még később indulok haza. És vannak olyan napok, amikor este ismét visszajövök, ha valamilyen program van a líceumban.
Talán ezért is érzem úgy, hogy az igazgatói munka számomra nem egyszerűen egy nyolcórás munkakör. Ez egy szolgálat, amelyben én magam is folyamatosan tanulok.
– A Nagyberegi Református Líceum egyházi intézmény. Hogyan lehet ebben a nehéz, háborús helyzetben a diákokat, oktatókat, munkatársakat lelkiekben megtartani?
– Ez az időszak valóban nehéz. Mindannyian elfáradtunk, és vannak napok, amikor mi magunk is elcsüggedünk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy most még nagyobb szükségünk van egymásra. Líceumunkban az imádság és Isten igéje a mindennapjaink része. Reggel együtt kezdjük a napot, imádkozunk, és próbáljuk a ránk bízott gyermekeket nemcsak tanítani, hanem lelkileg is támogatni. Fontosnak tartjuk, hogy figyeljünk egymásra. Észrevegyük, ha egy gyermek szomorú, ha valami bántja, vagy ha segítségre van szüksége. Ugyanígy oda kell figyelnünk a tanárainkra és munkatársainkra is, hiszen ők is elfáradnak, nekik is vannak félelmeik és nehézségeik. A háborút nem tudjuk megállítani, a körülményeket nem tudjuk megváltoztatni. De azt megtehetjük, hogy nem engedjük el egymás kezét. Hiszem, hogy ebben a nehéz időszakban Isten tart meg bennünket. Nem mindig értjük, mi miért történik, és nem mindig kapunk választ a kérdéseinkre. De tudhatjuk, hogy Isten velünk van. Talán most ez a legfontosabb üzenet, amit a gyermekeinknek is átadhatunk: nem vagyunk egyedül. Van, Akibe kapaszkodhatunk.
– Mesélj kicsit magadról! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?
– Ha éppen nem dolgozom, akkor többféleképpen is szeretek kikapcsolódni. Az egyik kedvenc időtöltésem az olvasás. Nehéz lenne felsorolni a kedvenc könyveimet, mert nagyon sok van. Vannak azonban olyan „örökzöldek”, amelyekhez időről időre visszatérek. Most éppen George Orwell 1984 című regényét olvasom újra.
Szeretem a jó filmeket is – azokat, amelyeknek a megnézése után az ember még sokáig nem tud egyszerűen továbblépni. Amelyeken gondolkodik, elemezgeti a történetet, és még napokkal később is eszébe jut egy-egy jelenet. Ugyanígy vagyok a könyvekkel is. Szeretem, ha egy történet tovább dolgozik bennem. Ráadásul sok kollégám is nagy könyvbarát, így van kivel megbeszélnem, hogy ki mit olvasott, hogyan értelmezett egy-egy történetet. Ezekből a beszélgetésekből gyakran új szempontokat is kapok. Az olvasás mellett szeretek festegetni is. Ezt mostanában sajnos ritkábban csinálom, mint szeretném, de néha azért előkerülnek az ecsetek és a festékek.
Nagyon szeretek a lányommal időt tölteni. Ezeket a közös programokat mi egyszerűen csak „csajos napoknak” nevezzük. Ilyenkor jó egy kicsit csak egymásra figyelni, beszélgetni, nevetni, és együtt lenni. Ha van rá lehetőség, szeretek társasjátékozni is a családommal. Ezt a szokást egyébként a külföldi barátaimtól vettem át.
És természetesen szeretek utazni. Szeretem felfedezni az új helyeket, megismerni más embereket és kultúrákat. Úgy érzem, minden utazás egy kicsit tágítja az ember látókörét. Új emberek, új történetek, új gondolatok – ezekből mindig lehet valamit hazahozni magunkkal.
Talán ezért is szeretek olyan dolgokat, amelyek után marad bennem valami – egy könyv, egy film, egy beszélgetés, egy utazás vagy akár egy közös este a családdal. Számomra ezek az igazi kikapcsolódások.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Azzal szoktam viccelődni, hogy amikor már nagyon fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy elegem van mindenből, akkor majd színésznő leszek. De félretéve a viccet, mostanában nem könnyű hosszú távra tervezni. Egy dologban azonban biztos vagyok: továbbra is szeretnék tanulni és fejlődni. Szeretnék új dolgokat megismerni, szakmailag és emberileg is tovább növekedni. Azt hiszem, nálam a „tanulhatnék” még egy ideig biztosan nem múlik el. A jövőmmel és a terveimmel kapcsolatban gyakran eszembe jut egy bibliai ige, amely újra és újra erőt ad: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –, jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” (Jeremiás 29, 11). Ez az ige most különösen közel áll hozzám. Nem tudom pontosan, mit hoz a holnap, és talán nem is kell mindent előre tudnom. Egyben azonban biztos vagyok: ha Isten kezében van a jövőm, akkor jó kezekben van. Ezért nem szeretnék mindenáron mindent megtervezni. Inkább szeretnék figyelni arra, hogy merre vezet tovább Isten, és amikor eljön az ideje, legyen bennem bátorság elindulni.
– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?
– Ahogy a korábbiakban is említettem, a Rákóczi-főiskola nagyon sok lehetőséget adott számomra. Jó volt ott diáknak lenni. És azt gondolom, ennél nagyobb elismerés talán nem is kell egy oktatási intézménynek. Kétszer is bizalmat szavaztam az intézménynek, és egyik alkalommal sem csalódtam. Mindkét képzés sokat adott nekem, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Hálás vagyok az oktatóknak, akik emberségből és szakértelemből is jelesre vizsgáztak. Sok olyan tudást és tapasztalatot kaptam tőlük, amelyet máig hasznosítok a munkámban.
És szeretném megragadni ezt az alkalmat arra is, hogy szívből gratuláljak az intézménynek ahhoz, hogy immár egyetemmé vált. Ez egy hatalmas mérföldkő és méltó elismerése annak a munkának, amelyet az elmúlt évtizedekben elvégeztek. Beregszász egyik patinás intézménye előtt új fejezet nyílt. Kívánom, hogy ez az új fejezet is tele legyen lehetőségekkel, lelkes hallgatókkal, elhivatott oktatókkal és sok-sok sikerrel. Büszke vagyok rá, hogy ennek az intézménynek kétszer is a hallgatója lehettem.
Kurmay Anita