Közeledik szeptember, hamarosan ismét megtelnek hallgatókkal a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem tantermei, kollégiumai. Az intézmény mögött az első teljes egyetemi tanév, előtte pedig egy újabb, amelynek ezúttal is háborús körülmények között kell nekivágnia. Felvételről, egyetemi rangról és minőségről, kutatásról, kettős diplomákról, demográfiáról, áramszünetekről és arról beszélgettünk Csernicskó István rektorral, lehet-e egyáltalán hosszú távra tervezni ott, ahol sokszor azt sem lehet tudni, lesz-e másnap áram.
– Rektor úr, néhány nap múlva kezdődik az új tanév. Ilyenkor egy rektor inkább bizakodó, vagy inkább ideges?
– A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Aki ma Ukrajnában oktatási intézményt vezet, és egyáltalán nem ideges, az vagy rendkívül kiegyensúlyozott ember, vagy nem figyel eléggé. Háború van, kiszámíthatatlan az energiaellátás, fogy a népesség, folyamatosan változnak a jogszabályok, és közben természetesen ugyanazt a minőséget, biztonságot és kiszámíthatóságot kellene nyújtanunk a hallgatóknak, dolgozóknak, mintha békeidő volna.
De azért a tanévkezdés mindig jó érzés. Amikor szeptemberben megjelennek az elsőévesek, akkor az ember egy időre megfeledkezik a táblázatokról, rendeletekről, akkreditációkról és áramszámlákról. Tulajdonképpen miattuk csináljuk az egészet.
– Ez lesz az első tanévkezdés úgy, hogy már nem főiskola, hanem egyetem áll a névtáblán. Meg lehetett szokni?
– A névtáblát igen, a szóhasználatot azonban még gyakran eltévesztjük, én magam is gyakran mondok főiskolát egyetem helyett. Az egyetemi létet viszont remélhetőleg soha nem fogjuk úgy megszokni, hogy magától értetődőnek tekintsük.
Amikor egyetemmé váltunk, sokan érthetően történelmi pillanatról beszéltek. Az is volt. De már akkor azt mondtam: az egyetemi rang nem jutalom, amelyet ki lehet tenni a vitrinbe, hanem kötelezettség. Ma már nem azt kell bizonygatnunk, hogy egyetem lettünk. Azt kell naponta bizonyítanunk, hogy egyetemként is megálljuk a helyünket.
Ez magasabb elvárást jelent az oktatással, a tudománnyal, a nemzetközi kapcsolatokkal, a minőségbiztosítással, sőt az intézményi kultúrával szemben is. Ebben az értelemben a munka nehezebb része nem az egyetemi cím megszerzése volt, hanem az, ami utána következik.
– A jelentkezési adatok alapján viszont úgy tűnik, a fiatalok bíznak az intézményben. Miközben a népesség fogy és nagyon sok család elment, az egyetemre jelentkezők száma továbbra is magas. Hogyan lehetséges ez?
– Erre nincs egyetlen egyszerű válasz. Az idei tanévet 545 újonnan felvett alapképzéses hallgatóval kezdjük. Tíz évvel ezelőtt nagyságrendekkel kevesebb elsőéves hallgatónk volt, mint most: 2015-ben például mindössze 151 elsőévest vettünk fel az alapképzésekre. Közben pedig éppen ebben az időszakban gyorsult fel az elvándorlás, jött a Covid, majd a háború. Első látásra valóban van abban valami ellentmondás, hogy mi épp az utóbbi években tudtuk jelentősen növelni a beiratkozást és a hallgatói összlétszámot. A mesterképzésben még tart a jelentkezés és beiratkozás, de ott is évek óta jók a számaink.
Azt hiszem, részben arról van szó, hogy bővült a képzési kínálatunk, és ma már jóval többféle érdeklődésű fiatal talál nálunk megfelelő szakot. Másrészt egy háborús és gazdaságilag bizonytalan időszakban felértékelődik az is, ha valaki elérhető közelségben, a családjától nem elszakadva, támogatott formában szerezhet diplomát.
De ebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy nincs demográfiai problémánk. Van, méghozzá nagyon komoly. Egy egyetem nem tud korlátlan ideig növekedni egy olyan térségben, ahol egyre kevesebb gyermek születik és ahonnan sok fiatal elköltözik. A mostani jó felvételi eredmények ezért inkább felelősséget jelentenek, mint okot az önelégültségre.
– Az idei adatokból az is látszik, hogy mintha változna az egyetem arculata. A Rákóczi sokáig elsősorban pedagógusképző intézményként élt a köztudatban, miközben most erős a pszichológia, a gazdasági képzés, a turizmus, az informatika, a nyelvi képzések iránti érdeklődés is. Tudatos az átalakulás?
– Igen, de nem szeretnénk kidobni azt, ami eddig jól működött. A pedagógusképzés továbbra is alapvető küldetésünk. Kárpátalján magyar óvodákhoz és iskolákhoz magyarul is jól képzett óvodapedagógusokra, tanítókra és tanárokra van szükség. Ebből nem engedhetünk.
Ugyanakkor egy egyetem nem lehet egyetlen szakmai területre épülő intézmény. A kárpátaljai magyar közösségnek nemcsak pedagógusokra van szüksége, hanem közgazdászokra, informatikusokra, pszichológusokra, turisztikai szakemberekre, nyelveket beszélő és nemzetközi környezetben eligazodó diplomásokra is.
A magyar nyelvű felsőoktatás Kárpátalján még mindig strukturálisan nagyon szűk. Ukrajnában több mint száz különböző felsőoktatási szak közül lehet választani, ezeknek csak töredéke érhető el magyarul. Nem az a célunk, hogy mindenből legyen egy szakunk. Arra nincs sem emberünk, sem pénzünk, és nem is volna értelme. Olyan képzési portfóliót szeretnénk kialakítani, amely egyszerre reális, minőségi, és megfelel a régió tényleges szükségleteinek.
– Eddig jobbára sikerekről beszéltünk. Volt olyan tervük az elmúlt időszakban, amely nem úgy sikerült, ahogyan szerették volna?
– Persze. Furcsa volna, ha egy ekkora intézményben minden tervünk sikerülne. Talán az egyik legkézzelfoghatóbb példa a színészképzés. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház részéről valós szakmai igény fogalmazódott meg, és velük együttműködve készítettük elő a képzést. Sokat dolgoztunk az előkészítésén, meg is hirdettük, de végül nem volt akkora hallgatói érdeklődés, amely mellett felelősen el lehetett volna indítani. Színházat lehet játszani közönség nélkül is, legfeljebb nem sok értelme van; egyetemi képzést hallgatók nélkül viszont biztosan nem lehet működtetni.
A természettudományos szakokon is kevesebb hallgatónk van, mint szeretnénk. Ez különösen azért fájó, mert biológia-, kémia- és más természettudományos tanárokra nagy szükség volna. De ez messze nem csak a mi problémánk. Ukrajnában és Európa számos országában is csökken a fiatalok érdeklődése bizonyos természettudományi képzések iránt. Ettől még nekünk keresnünk kell a módját annak, hogyan tehetjük ezeket vonzóbbá.
A felvételi számoknál is érdemes óvatosan bánni a győzelmi jelentésekkel. Idén is többen iratkoztak be hozzánk, mint ahányan végül ténylegesen megkezdik a tanévet. Néhány fiatal időközben külföldre távozott. Háborúban egy felvételi eredmény vagy hallgatói létszám sem kőbe vésett szám.
– Akkor azért maradt olyan eredmény is az elmúlt tanévből, amelyre egyszerűen büszkék?
– Természetesen. Egyebek mellett például a hallgatóink sporteredményeire kifejezetten büszkék vagyunk. Az összukrajnai hallgatói sportversenyek megyei szintjén az egyetemünk minden meghirdetett sportágban indított csapatot, és valamennyiben dobogós helyezést értünk el: volt két első és három második helyünk.
Ennek talán azért is örülök különösen, mert egy egyetem nemcsak tanórákból, vizsgákból és publikációkból áll. Fontos, hogy legyen közösségi élet, sport, kultúra, hogy a hallgató ne egyszerűen diplomát kapjon nálunk, hanem valóban egyetemi évei legyenek. Háborús körülmények között ennek talán még nagyobb jelentősége van, mint békeidőben.
– De hol van a határ? Egy kis régió kis egyeteme meddig bővítheti a képzéseit anélkül, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen?
– Pontosan ez az egyik legfontosabb kérdés. Új szakot nyitni viszonylag látványos dolog. Jó szakot működtetni sokkal nehezebb.
Ezért az utóbbi időben nálunk a hangsúly egyre inkább a minőségbiztosításra került. Hallgatói és oktatói visszajelzéseket elemzünk, megkérdezzük a munkáltatókat, értékeljük a képzési programokat, követjük az oktatói teljesítményt. Ezek nem mindig kellemes folyamatok. Az ember ritkán lelkesedik azért, ha tükröt tartanak elé. De egy egyetem csak akkor fejlődik, ha hajlandó megtudni magáról azt is, ami nem feltétlenül kellemes.
Az akkreditációkat is így próbáljuk felfogni. Nem az a cél, hogy valahogy megszerezzük a papírt, aztán öt évig békén hagyjanak bennünket. Az volna jó, ha minden külső értékelés után ténylegesen jobb lenne valami az intézményben. Erre törekszünk.
Azt is szeretnénk, ha a hallgatók nem egyszerűen elszenvedői vagy fogyasztói lennének az egyetemi oktatásnak. Véleményt kérünk tőlük a képzésekről és az oktatásról, képviselőik szavazati joggal részt vesznek az egyetem testületeinek munkájában. A minőség nem olyasmi, amit az egyetem vezetése előállít a hallgatók számára; abban nekik is szerepük van.
– Az elmúlt időszakban szokatlanul sok akkreditációs eljárásuk volt. Nem lett ebből egy kicsit sok?
– Dehogynem. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy hobbiból szeret akkreditációs önértékeléseket fogalmazni vagy képzésértékelési jelentéseket olvasni, valószínűleg gyanakodnék.
Komolyra fordítva: az elmúlt tanévben hét képzésünket értékelte az ukrán akkreditációs ügynökség, emellett a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottsággal is több eljárásunk volt. Ez rengeteg munkát jelent az oktatóknak, a tanszékeknek és az adminisztrációnak. Ugyanakkor nagyon hasznos tanulási folyamat. És persze van ennek egy kevésbé emelkedett oldala is: az akkreditációk után rendszerint hosszú listánk marad arról, mit kell még megcsinálnunk. Talán ez bizonyítja legjobban, hogy volt értelme az egésznek.
Különösen fontos számunkra, hogy az ukrajnai rendszer mellett az Európai Felsőoktatási Térségben elfogadott szempontok alapján is rendszeresen megmérettessük magunkat. Nem azért, mert mindenben tökéletesek vagyunk. Éppen ellenkezőleg: azért, hogy tudjuk, min kell javítanunk.
– A nemzetköziesítés is visszatérő szó az egyetemi dokumentumokban. Mit érzékel ebből egy hallgató azon kívül, hogy időnként külföldi vendégelőadó érkezik Beregszászba?
– Remélhetőleg egyre többet. Számomra a nemzetköziesítés nem azt jelenti, hogy van húsz együttműködési megállapodásunk egy fiókban. Akkor van értelme az egésznek, ha mozognak az emberek, közös képzések, közös kutatások születnek, és a hallgató ténylegesen kap valami többletet.
Erre jó példa a kettős diplomás képzés. Ebben az évben már több mint húsz hallgatónk szerzett a mi diplománkkal párhuzamosan magyarországi egyetemi oklevelet is, elsősorban a Miskolci Egyetemmel, illetve a Nyíregyházi Egyetemmel kialakított együttműködésben.
Ennek van egy számunkra különösen fontos oldala. A hallgatónak nem kell végleg elköltöznie Magyarországra azért, hogy magyarországi, európai uniós diplomát is szerezzen. Részképzésre elmegy, ez fontos, ott tapasztalatot szerez, kapcsolatokat épít, aztán hazajön, és alapvetően itthon folytatja a tanulmányait. Szerintem ez az egyik legértelmesebb válasz arra a dilemmára, hogyan adjunk európai mobilitást úgy, hogy közben ne ösztönözzük az elvándorlást.
– Nem paradox ez mégis? Azt szeretnék, hogy a fiatalok lássák a világot, de azt is, hogy maradjanak itthon.
– Az volna furcsa, ha azt szeretnénk, hogy ne lássák a világot.
A helyben maradás nem jelenthet bezártságot, és nem járhat röghöz kötéssel. Egy fiatal akkor fogja Kárpátalját valódi lehetőségként választani, ha nem érzi úgy, hogy ezzel lemondott Európáról. Nekünk éppen azt kell megmutatnunk, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.
Azt sem gondolom, hogy minden végzett hallgatónk Beregszászon fog élni százéves koráig. Ez irreális elvárás volna. Inkább olyan intézményt szeretnénk működtetni, amelyhez később is van kötődésük, és amely miatt Kárpátalja nem egy olyan hely lesz számukra, ahonnan menekülni kellett, hanem olyan, ahol jó élni vagy ahová érdemes visszatérni.
– Ha már egyetem: az egyetemi ranghoz nemcsak több képzés, hanem komolyabb tudományos teljesítmény is kell. Ezen a téren hol tartanak?
– Van előrelépés, de itt különösen nem szeretnék győzelmi jelentést adni.
Nagyon sokat javult az oktatói állomány minősítettsége. Egyre több a tudományos fokozattal rendelkező kollégánk, nőtt a docensek és professzorok aránya, javulnak a tudománymetriai mutatóink, és mind a négy tudományos folyóiratunk megerősítette státusát az ukrajnai szakfolyóiratok B kategóriájában, egyik folyóiratunk pedig a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának értékelése alapján A kategóriás besorolást nyert.
De egy egyetem tudományos színvonalát nem lehet pusztán a publikációk számával és más tudománymetriai mutatókkal mérni. Én inkább azt szeretném, ha néhány olyan kutatási területen lennénk valóban láthatók, amelyekben van hagyományunk és sajátos kompetenciánk. A történettudomány, a nyelvészet, az oktatáskutatás vagy a geográfia ilyen területek lehetnek.
Doktori képzések indítását is fontolgatjuk. Ez azonban megint olyan dolog, amit nem szabad csak azért megcsinálni, hogy elmondhassuk: nekünk már PhD-programunk is van. Akkor kell elindítani, amikor mögötte valódi tudományos műhely, megfelelő oktatói gárda és kutatási teljesítmény áll.
– Idén huszonöt éve annak, hogy az intézmény megtartotta első önálló diplomaátadó ünnepségét. Azóta 3062 személy összesen 4722 felsőfokú oklevelet szerzett itt. Huszonöt év már egy generáció. Érzékelik ezt az egyetemen is?
– Nagyon is. Talán számomra az egyik legérdekesebb jele ennek, hogy ma már vannak olyan hallgatóink, illetve végzettjeink, akiknek annak idején a szülei is nálunk szereztek diplomát. Amikor 2001-ben átadtuk az első okleveleket, erre aligha gondoltunk. Egy intézmény életében huszonöt év nem feltétlenül hosszú idő, de egy ember életében már egy nemzedék.
És ez azért is fontos számunkra, mert azt mutatja, hogy az egyetemhez való kapcsolat nem feltétlenül ér véget a diploma átvételével. Szeretnénk sokkal tudatosabban követni végzettjeink pályáját, kapcsolatot tartani velük, bevonni őket az egyetem életébe. Nemcsak az érdekel bennünket, hogy hol helyezkedtek el, hanem az is, milyen kapcsolatot őriznek Kárpátaljával és az intézménnyel.
– Ehhez kapcsolódik a színes diplomák bevezetése is?
– Igen. A huszonötödik évforduló jó alkalom arra, hogy elkezdjük ezt a hagyományt. Azoknak, akik jubileumi évfordulóhoz érkeznek, szeretnénk ezüst-, később arany- és gyémántdiplomával is jelezni: számon tartjuk őket, továbbra is az egyetem közösségéhez tartoznak. Ennek nyilván nem az oklevél mint papírdarab a lényege.
Egy egyetem történetét ugyanis nemcsak az mutatja meg, hány épülete, képzése vagy akkreditációja van. Talán az egyik legfontosabb mérce az, hogy mi lett azokból az emberekből, akik ott tanultak – és hogy huszonöt év múlva a gyerekeik is érdemesnek tartják-e ugyanazt az intézményt arra, hogy ott szerezzenek diplomát.
– Az egyetem közben már jóval több lett, mint felsőoktatási intézmény. Óvodák, líceumok, szakképzés, kollégiumok, kutató- és kulturális központok kapcsolódnak hozzá. Nem túl nagy feladat ez egy egyetemnek?
– Békeidőben talán könnyebb volna azt mondani, hogy mindenki foglalkozzon kizárólag a saját dolgával. Kárpátalja azonban nem átlagos társadalmi és oktatási környezet.
Az elmúlt években azért alakult ki ez az intézményrendszer, mert valós igények jelentkeztek. Azt szoktuk mondani, hogy nálunk az óvodától az egyetemig lehet magyarul tanulni. Ez jól hangzó mondat, de mögötte sok száz munkatárs, rengeteg épület, felelősség és napi probléma áll.
Az egész rendszert inkább ökoszisztémának látom. Az egyetem nem önmagáért van. Ha nincs magyar óvoda és iskola, egy idő után magyar egyetem sem lesz. Ha pedig az egyetem nem képez pedagógusokat és más szakembereket, akkor az alatta lévő rendszer gyengül meg. Ezek egymásra vannak utalva. És persze az sem utolsó szempont, hogy az idei elsőéves beiratkozók jelentős része épp az általunk alapított intézményekből érkezett hozzánk.
De van ennek egy másik, tágabb összefüggése is. Az, hogy Kárpátalján az óvodától az egyetemig életképes magyar nyelvű oktatási hálózat működik, nemcsak a magyar közösség, hanem Ukrajna számára is érték. Egy állam akkor erősebb, ha polgárai – anyanyelvüktől és nemzetiségüktől függetlenül – otthon érzik magukat benne, itt látják a saját és gyermekeik jövőjét, és azt érzik, hogy nyelvüknek és kultúrájuknak is van perspektívája. Aki azt tapasztalja, hogy az állam tiszteletben tartja identitását és lehetőséget teremt annak megőrzésére, maga is inkább érdekelt lesz az ország sikerében, kész felelősséget vállalni annak jövőjéért és tenni a fejlődéséért. Ebben az értelemben a kárpátaljai magyar oktatás nem kizárólag a magyar közösség ügye: Ukrajna számára is erőforrás.
– Ezt a rendszert azonban továbbra is háborúban kell működtetni. Tavalyi beszélgetésünk címe „Szemben a sötétséggel” volt (https://kme.org.ua/hu/hirek/szemben-a-sotetseggel/). Azóta világosabb lett?
– Attól függ, melyik napszakban kérdezi.
Sajnos az alaphelyzet nem sokat változott. Az elmúlt télen voltak olyan napok, amikor Beregszászon a nap nagyobb részében nem volt hálózati áram. Egy egyetem esetében ez nem azt jelenti csupán, hogy sötét van a tanteremben. Áram nélkül leáll a fűtés, a vízellátás, az internet, a konyha, a lift, az informatikai rendszer, és az óvóhelyeken is vannak olyan berendezések, amelyeknek működniük kell.
Generátorokkal próbáltuk kezelni ezt. Egy nagyobb aggregátor azonban óránként több mint húsz liter gázolajat is elfogyaszt. Ha napi tizennyolc órát kell járatni, nagyon gyorsan kiderül, hogy ez gazdaságilag zsákutca, környezetvédelmi szempontból pedig késleltetett öngyilkosság.
Ezért jutottunk oda, hogy az energiakérdést már nem válságkezelésként, hanem hosszú távú intézményi stratégiaként kezeljük.
– Közben az ukrán oktatási minisztérium is arra figyelmeztette az egyetemeket egy augusztus 20-án kelt hivatalos levélben (https://osvita.ua/legislation/Vishya_osvita/97729/), hogy készüljenek fel az újabb nehéz télre, és lehetőleg építsenek ki saját, megújuló energiára és tárolásra támaszkodó rendszereket. Önök éppen most készítettek egy átfogó energiastratégiát. Ennyire rosszra számítanak?
– Én természetesen annak örülnék a legjobban, ha az egész tervből kiderülne, hogy fölöslegesen aggódtunk, mert béke lesz, stabil lesz az energiarendszer és nem lesznek áramszünetek. De egy intézményt nem lehet arra építeni, hogy reméljük a legjobbat, és semmit nem teszünk.
Az energiastratégiánk jóval több, mint egyszerű napelemprogram. Napelemes termelést, akkumulátoros tárolást, szigetüzemű működést, energiahatékonysági fejlesztéseket, hosszabb távon pedig geotermikus energia hasznosítását is vizsgáljuk. A cél az, hogy áramszünetben is működhessenek a legfontosabb rendszerek.
Ez nagyon sok pénz. Nyilvánvalóan nem tudjuk saját forrásból egyik napról a másikra megvalósítani. Partnereket és támogatást kell keresnünk hozzá.
Van ebben azért némi furcsaság: az állam teljes joggal elvárja tőlünk, hogy legyen óvóhelyünk, tartalék áramforrásunk, biztonságos informatikai rendszerünk, készüljünk fel a télre és tegyünk az energiafüggetlenségért. A levél végén azonban nem érkezik napelem, akkumulátor és pénzeszsák. A megoldást nekünk kell megtalálnunk. Nem panaszként mondom. Ez a helyzet. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy megoldásokat keressünk, vagy inkább: találjunk.
– Rengeteg szó esett problémákról: háborúról, demográfiáról, energiáról, pénzről, akkreditációról. Nem túl nyomasztó így nekivágni egy új tanévnek?
– Ha csak ezeket néznénk, valóban az volna. De van másik oldal is. Szeptemberben ismét több száz elsőéves kezdi nálunk a tanulmányait. Olyan fiatalok, akik ebben a helyzetben is tanulni akarnak, terveik vannak, szakmát és diplomát szeretnének szerezni. Kollégák maradtak itt és dolgoznak úgy, hogy közben nekik is ugyanazokkal a háborús hétköznapokkal kell együtt élniük, mint mindenki másnak. Magyarországi és más külföldi partnereink továbbra is együttműködnek velünk. Új kutatások, képzések, közös programok indulnak. A remény számomra nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha nem volna baj. Inkább azt, hogy pontosan látjuk, mi van körülöttünk, és ennek ellenére tervezünk. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki a félelmét leküzdve mindent megtesz, ami tőle telik.
– Akkor mit kíván az új tanévre?
– Elsősorban békét. Ezt nem lehet megkerülni, és ennél fontosabbat nehéz mondani.
De mivel egy rektor nem készíthet olyan munkatervet, amelynek első pontja az, hogy „legyen béke”, nekünk addig is dolgoznunk kell.
Azt szeretném, ha egy év múlva azt mondhatnánk: biztonságosan végigcsináltuk a tanévet; a hallgatóink kaptak valami olyat, amiért érdemes volt minket választaniuk; javítottunk azon, amiben gyengék voltunk; előrébb léptünk a tudományban és a nemzetközi kapcsolatainkban; és egy kicsit kevésbé függünk azoktól a körülményektől, amelyeket nem tudunk befolyásolni.
Nem a könnyebb időkre várunk. Arra készülünk, hogy addig is legyen itt egy működő, fejlődő és jövőben gondolkodó magyar egyetem.
