Vannak tanárok, akik nem csupán ismereteket adnak át, hanem gondolkodásra, nyitottságra és a világ megértésére is ösztönzik diákjaikat. Az ilyen pedagógusok munkája túlmutat a tanterem falain: személyiségükkel, példamutatásukkal és elhivatottságukkal maradandó nyomot hagynak tanítványaik életében. A tanári pálya nemcsak a tudás átadásáról szól, hanem az értékek közvetítéséről, a fiatal generációk formálásáról és a folyamatos megújulásról is.
Paládi Éva Badalóban született. Tanulmányait Csomán kezdte, majd Sárosorosziban érettségizett. Diplomázott a Munkácsi Tanítóképző Szakközépiskolában, majd a Rákóczi-főiskola angol–történelem szakára jelentkezett. Ezt követően pedagóguspályára lépett, melyet ma is szívvel-lélekkel végez. Vele beszélgettünk.
– Meséljen magáról! Hol született, mit tanult?
– Badalóban születtem. Általános iskolai tanulmányaimat Csomán kezdtem orosz nyelven, majd egy költözés miatt Sárosorosziban folytattam magyarul. Az Orosziban eltöltött évek mély nyomot hagytak bennem, és sok szempontból formálták a személyiségemet. Rengeteg barátot szereztem ott, köztük azt, akit máig az egyik legjobb barátomnak tartok. Érdekes, hogy bármennyi idő is telik el két találkozás között, mindig ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol gyerekkorunkban abbahagytuk.
Nagyon boldog gyermekkorom volt. Mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyik iskola után azonnal kint volt az utcán vagy a pályán. Bicikliztünk, kézilabdáztunk, pingpongoztunk, sokat futottunk és játszottunk. Akkoriban természetes része volt az életünknek a mozgás és a sport. Ez a szeretet később is elkísért, és máig fontos szerepet tölt be az életemben, valamint a családunk mindennapjaiban.
A gyermekkoromból leginkább az összetartó közösségre emlékszem vissza. Úgy érzem, ezek az évek alapozták meg azt az emberi hozzáállást, amelyet ma pedagógusként is próbálok továbbadni.
– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?
– A Munkácsi Tanítóképző Szakközépiskolában végeztem, majd egy évig tanítottam. Először nem volt teljesen egyértelmű, hogy továbbtanulok, de a legjobb barátnőm jelentkezett a Rákóczi-főiskolára, és arra gondoltam, én is megpróbálom. Sikerült a felvételim, így kerültem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol–történelem szakára.
Az angol nyelv mindig közel állt hozzám, a történelem iránti érdeklődésem pedig részben édesapámnak köszönhető. Utólag visszatekintve úgy érzem, hogy nagyon jó döntés volt a főiskolát választani. Nemcsak szakmát adott, hanem egy olyan közösséget is, amely hosszú évekre meghatározta az életemet.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?
– A diákévek nagyon gyorsan elrepültek. Ma már szinte hihetetlen, hogy mennyi idő eltelt azóta. Sokat tanultunk, de emellett nagyon családias légkör vett körül bennünket. Akkoriban még viszonylag kevesen voltunk hallgatók, ezért mindenki ismert mindenkit. Tanáraink közül sokan korban sem álltak messze tőlünk, ezért könnyebben alakultak ki közvetlen kapcsolatok. Számomra különösen megható, hogy a legidősebb lányomnak az egyik tanárom lett a keresztanyja. A főiskolán valódi közösségben élhettünk. Segítettük egymást, együtt készültünk a vizsgákra, együtt izgultunk. Ha ma visszagondolok erre az időszakra, leginkább azok a jelenetek jutnak eszembe, amikor egy-egy vizsga előtt próbáltuk nyugtatni egymást, hogy minden rendben lesz.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– A diploma megszerzése után a Beregszászi Magyar Gimnáziumban kezdtem tanítani, ahol végül tíz évet töltöttem el. Ez az időszak meghatározó volt az életemben, bár ezt akkor még nem igazán láttam. A második évben osztályfőnök lettem. Egy hozzám hasonlóan fiatal kolléganővel párhuzamos osztályokat kaptunk. Ő matematikát tanított, én angolt. Mi magunk is nagyon fiatalok voltunk. Egymásra voltunk utalva, támogattuk egymást, és sok nehézségen közösen mentünk keresztül. Fantasztikus kollégáim voltak a gimnáziumban. Máig emlékszem a kis tanári szobára, ahol szinte heringként próbáltunk helyet találni magunknak és a táskáinknak. Mégis jókedv, összetartás és szakmai lelkesedés jellemezte azt a közeget. Akkor még nem gondoltam volna, hogy történelem szakos diplomámat közel húsz évvel később kell majd elővennem.
– Hogyan érezte magát a pedagóguspálya kezdetén?
– Pályakezdőként talán az volt a legnagyobb előnyöm, hogy minden időmet a munkára tudtam fordítani. Hosszú órákat töltöttem készüléssel, óratervezéssel, javítással. Akkoriban még nem kellett összehangolni a munkát a családi élettel. Később, amikor megszülettek a gyermekeink, természetesen sokkal nehezebb lett az időbeosztás. Ebben azonban óriási segítséget jelentett a családom. A férjem mindig mindenben támogatott, édesanyám pedig rengeteg terhet levett a vállamról. Úgy érzem, hogy az ő támogatásuk nélkül nem tudtam volna ugyanazzal az odaadással végezni a munkámat.
– Hogyan lehet a gyerekekkel jól dolgozni, motiválni őket?
– Könnyű dolgunk van, amikor a diák már eleve tudja, hogy mit szeretne elérni. Ha van célja, ha tovább szeretne tanulni, ha fontos számára a nyelvvizsga vagy egy jó érettségi eredmény, akkor a motiváció jelentős része belülről érkezik.
A nehezebb helyzetek azok, amikor a gyermek még nem találta meg az útját. Ilyenkor nem feltétlenül a tantárggyal kezdem a munkát, hanem magával az emberrel. Igyekszem megismerni a diákjaimat, megérteni, mi érdekli, foglalkoztatja őket, miben tehetségesek.
Úgy gondolom, hogy először kapcsolatot kell építeni. Ha már megismertük egymást, kialakul a bizalom és az együttműködés, akkor sokkal könnyebb tanítani is. Sokszor észre sem veszik a gyerekek, hogy közben mennyi mindent sajátítottak el. Nem hiszek az erőszakos módszerekben. Számomra a kölcsönös tisztelet az alapja minden eredményes munkának.
– Érték-e pozitív vagy negatív élmények a munkája során?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak nehéz időszakok. Előfordult, hogy úgy éreztem, elfáradtam, hogy már nem tudok megújulni, vagy nincs mit átadnom a diákjaimnak. Ilyenkor azonban mindig érkezett valamilyen apró visszajelzés. Sokszor éppen onnan jött a megerősítés, ahonnan a legkevésbé számítottam rá.
– Hol dolgozott még?
– Már főiskolás koromban is volt alkalmam tanítani a saját falumban. Később tíz évig dolgoztam a Beregszászi Magyar Gimnáziumban.
Magyarországra költözésünk után két évig a Cigándi Kántor Mihály Általános Iskolában tanítottam. Ez az időszak különösen meghatározó volt számomra. Volt egy első osztályos kislányunk és egy tizenegy hónapos babánk, aki éppen bölcsődébe került.
Akkor váltunk igazán önálló családdá a férjemmel. Kárpátalján mindig volt segítségünk: édesanyám, anyósom. Magyarországon viszont ketten maradtunk. Ha beteg lett valamelyik gyermek, ha valamit meg kellett oldani, mindent nekünk kellett megszerveznünk.
Ez egyszerre volt nehéz és tanulságos időszak. Nagyon sokat jelentett, hogy a cigándi kollégák, barátok és ismerősök szeretettel fogadtak bennünket. Ma is hálás vagyok azért a támogatásért, amit akkor kaptunk.
Szakmailag is sok új kihívással találkoztam. Meg kellett ismernem egy új oktatási rendszert, új módszereket kellett elsajátítanom, és meg kellett tanulnom vegyes képességű osztályokkal és hátrányos helyzetű tanulókkal dolgozni. Úgy érzem, hogy ezek az évek emberileg és szakmailag is megerősítettek.
– Ma már Kisvárdán él és dolgozik.
– Mindig úgy érzem, hogy az életem fontos állomásain valamilyen módon vezetve vagyok. A Szent László Katolikus Gimnáziumba is egy érdekes kerülőúton jutottam el. A nagyobbik lányunk számára kerestünk kézilabdázási lehetőséget, és akkoriban az iskola a térség egyik meghatározó kézilabdabázisa volt. Így kerültünk kapcsolatba az intézménnyel. Amikor legkisebbik lányunk betöltötte a két évet, lehetőség nyílt arra, hogy itt kezdjek dolgozni. Azóta is úgy érzem, hogy jó helyre kerültem.
– Hogyan érzi magát az intézmény közösségében?
– Az első években főként középiskolai osztályokban tanítottam, és szinte folyamatosan érettségiztettem. Emellett gazdasági és szakmai angolt is oktattam a szakmai képzésben részt vevő tanulóknak.
Később elindult a két tannyelvű képzés, ahol az alsó tagozatban is szükség volt rám. Volt olyan tanév, amikor az első osztálytól egészen a végzős évfolyamig tanítottam, és egyik épületből a másikba rohantam órát tartani. Azt hittem, ennél nagyobb kihívás már nem jöhet, de tévedtem. Amikor az első két tannyelvű osztály elérte az ötödik évfolyamot, több tantárgyat is angolul kellett oktatni. Ezek között volt a történelem is. Ekkor került ismét elő a történelem szakos diplomám, ráadásul nem magyarul, hanem angol nyelven kellett tanítanom a tantárgyat.
Ez hatalmas feladatot jelentett, és ma is nagyon sok időt fordítok a felkészülésre. Emellett osztályfőnöke is lettem egy két tannyelvű osztálynak. Rendkívül tehetséges, ügyes gyerekek, ugyanakkor nagyon határozott egyéniségek, így minden tudásomra és türelmemre szükség van ahhoz, hogy valódi közösséggé kovácsoljam őket. A kollégáimtól és a vezetőségtől nagyon sok segítséget kaptam, szakmailag és emberileg egyaránt támogattak. Jó közösségben dolgozom, és hálás vagyok ezért.
– Nemrég megkapta az Év pedagógusa kitüntetést. Mit jelent ez önnek?
– Az igazgatóhelyettes hívott fel telefonon, és közölte, hogy jelöltek egy díjra, valamint a következő héten részt kell vennem egy ünnepségen a városházán.
Őszintén szólva akkor még nem igazán fogtam fel a jelentőségét. Amikor azonban ott álltam a teremben, és meghallgattam a rólam szóló méltatást, akkor éreztem át igazán a pillanat súlyát.
Nagyon jólesett az elismerés, ugyanakkor végig azt éreztem, hogy a méltatásban elhangzottak sok kollégámra ugyanúgy igazak lennének. Tudom, mennyi munkát végeznek nap mint nap, és mennyi áldozatot hoznak a diákjaikért. Nem vagyok a rivaldafény embere, ezért azóta is szoknom kell a gratulációkat. Ugyanakkor ezt az elismerést egyfajta megerősítésnek tekintem. Olyan jelnek, amely akkor érkezett, amikor talán szükségem volt rá.
– Meséljen kicsit a családjáról is! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?
– A férjemet még a Munkácsi Tanítóképzőben ismertem meg. Négy éven keresztül mögöttem ült az iskolában, majd tíz évvel később a Jóisten ismét egymás útjába vezetett bennünket. 2004-ben házasodtunk össze.
Három gyönyörű lányunk született. Petra már elsőéves egyetemista, Adél hetedik osztályos, Emma pedig negyedikes. Mindhárman hegedülnek és sportolnak, így nálunk mindig mozgalmas az élet. A családi naptárunk szinte soha nincs üresen. Eleinte csak Petra kézilabda-mérkőzéseire és hegedűversenyeire jártunk, ma már három gyermek programjait kell összehangolnunk. Ez komoly logisztikai feladat, de igyekszünk minden fontos eseményen ott lenni.
Szeretünk otthon lenni, kertészkedni, sütögetni, vendégeket fogadni, de kirándulni is. Igazából számunkra nem a helyszín vagy a program a fontos, hanem az, hogy együtt legyünk.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Nincsenek nagy terveim a jövőre nézve. Szeretnék továbbra is ugyanígy tevékenykedni a környezetemben, meglátni másokban a jót, és ezt másokkal is megláttatni, nem csak a rosszat. Ugyanakkor nagyon szeretnék végre hazalátogatni Kárpátaljára. Több éve nem jártunk otthon, és nagyon hiányzik a szülőföldem, a családom, valamint azok a helyek, amelyek meghatározták az életünket.
– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?
– A Rákóczi-főiskolának nagyon sokat köszönhetek. Nemcsak a szakmai tudásomat kaptam ott, hanem egy olyan közösséget is, amely meghatározó szerepet játszott az életemben. Ott kötöttem életre szóló barátságokat, ott tanultam meg a pedagógusi hivatás alapjait, és ott kaptam meg azt a szemléletet, amely máig elkísér.
A főiskola olyan biztos alapot adott, amelyre később minden új kihívás során építhettem, legyen szó Kárpátaljáról, Cigándról vagy Kisvárdáról.
Ezúton is szívből gratulálok ahhoz, hogy az intézmény egyetemmé vált.
Kurmay Anita