Tavaly indítottuk útjára új interjúsorozatunkat, amelyben volt hallgatóink mesélnek arról, hogyan találták meg helyüket a világ különböző országaiban, miként élik meg az eltérő kultúrákat és hagyományokat, valamint hogyan őrzik meg magukban a „rákóczis gyökereket” távol az alma matertől. A félévente megjelenő sorozat harmadik interjújában egy kárpátaljai származású hölggyel beszélgettünk, aki ma már Németországban él, ahol továbbra is festőművészként bontakoztatja ki tehetségét.
– Mesélj kicsit magadról!
– Kaszonyban születtem. A festészet gyerekkorom óta nagyon fontos része az életemnek. Mindig komolyan gondoltam, viszont amikor felmerült az ungvári művészeti szakiskola lehetősége, a szüleim még túl fiatalnak tartottak hozzá. Így kerültem Nagyberegre, ami végül nagyon meghatározó három év lett számomra. A gimnázium végén két irány között vacilláltam. Az egyik a magyar nyelv és irodalom szak volt az Ungvári Nemzeti Egyetemen, ahová versenyeredmény alapján már biztos helyem volt, a másik pedig az akkori nagy álmom: a budapesti Képzőművészeti Egyetem. Megpróbáltam a felvételit, de akkor még nem tudtam, hogy sok művészeti szakiskolából érkező hallgatót is csak több próbálkozás után vesznek fel. Az első körben kiestem. Végül a II. Rákóczi Ferenc Magyar Főiskolát (ma már Egyetem) választottam, ahol magyar–angol szakon kezdtem tanulni 2006-ban. Az előadásokat szerettem, mégis hamar éreztem, hogy valami hiányzik: nem tudtam igazán elmélyülni a festészetben. Egy év után ezért felvételiztem az Ungvári Képzőművészeti Főiskola festészet szakára, ahová fel is vettek. Így 2007-ben Beregszászból Ungvárra kerültem, de közben a beregszászi főiskolával sem szakadt meg a kapcsolatom. Átmentem levelező tagozatra, bár a sors iróniája, hogy végül csak az angol szakot lehetett így folytatni, a magyar szak megszűnt. 2007 és 2011 között Ungvár és Beregszász között ingázva végül két diplomával zártam ezt az időszakot.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– 2011 végén adódott egy lehetőség, hogy cserediákként néhány hónapot a Magyar Képzőművészeti Egyetemen töltsek Budapesten. Ez az időszak sok mindent megváltoztatott bennem. Nagyon jól éreztem magam ott, az akkori mesterem pedig biztatott, hogy próbáljam meg újra a felvételit. Bár a családom nem igazán értette, miért lenne erre még szükség, én éreztem, hogy ezt most meg kell próbálnom. Így kerültem be végül a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol 2012 és 2017 között tanultam. Részt vettem szakkollégiumokban, ösztöndíjprogramokban, és talán először éreztem igazán, hogy pontosan a helyemen vagyok. Minden, amit tanultam, belső motivációból történt: azért, mert érdekelt, mert szerettem, és mert kíváncsi voltam rá. Az egyetemi évek alatt igyekeztem minél több gyakorlati tapasztalatot is szerezni. Festészetórákat tartottam, ekkor kezdtem komolyabban fotózni is, és a tanulás mellett mindig próbáltam dolgozni. Emellett rengeteget pályáztam különböző ösztöndíjakra és programokra. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy végül Németországba is elkerültem.
– Hogyan történt ez?
– 2016-ban Erasmus-ösztöndíjjal kilenc hónapot tölthettem a Drezdai Képzőművészeti Főiskolán. Ez az időszak meghatározó volt számomra művészileg és emberileg is. Egy rendkívül inspiráló kulturális közegbe kerültem, ahol hirtelen minden sokkal nemzetközibbé vált körülöttem. Bár sosem voltam igazán „németes”, eleinte még azt sem tudtam, hol kezdődik és hol végződik egy-egy német szó, szerencsére szinte mindenki jól beszélt angolul. Valahol itt kezdődött az én német történetem. Az ott töltött idő alatt hallottam először a DAAD ösztöndíjról (Deutscher Akademischer Austauschdienst, magyarul: Német Akadémiai Csereprogram Szolgálat), ami akkor még nagyon távoli lehetőségnek tűnt. 2017-ben befejeztem tanulmányaimat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Ugyanebben az évben férjhez mentem, és közben beadtam a pályázatomat a DAAD-ösztöndíjra is. A dolgok végül nagyon gyorsan alakultak: 2018-ban már újra Németországban, Drezdában találtuk magunkat, ahol a Drezdai Képzőművészeti Főiskolán folytattam továbbképzésemet a DAAD támogatásával. 2021-ben diplomáztam le.
– Milyen érzéseid, gondolataid voltak Németországgal kapcsolatban?
– A legelső németországi tapasztalataim Erasmusos diákként egészen meghatározók voltak. Az első dolog, ami feltűnt, az a rendezettség volt. Németországban sokan panaszkodnak arra, hogy túl bürokratikus és papíralapú az ügyintézés, de az otthoni, sokszor kaotikus rendszer után számomra ez inkább megnyugtató volt. Itt mindenre lehetett időpontot foglalni, interneten szinte mindent meg lehetett találni, az ügyintézők is meglepően kedvesek és türelmesek voltak. Már annak is örültek, ha néhány német szóval próbálkoztunk, de közben angolul is szinte mindent el lehetett intézni. Drezda is nagyon pozitív élmény volt számomra: tiszta, rendezett, kulturálisan aktív város, ugyanakkor nem túl nagy és nem nyomasztóan zsúfolt. Valahogy emberléptékűnek éreztem.
A továbbképzéshez természetesen a nyelvet is el kellett sajátítanom, nyelvvizsgát is kellett tennem. Mire igazán kezdtem volna otthonosan mozogni ebben az új közegben, és úgy éreztem, hogy lassan tényleg kinyílik előttem a világ, megérkezett a koronavírus-járvány, és hirtelen minden bezárult. Ez sajnos elég szerencsétlenül érintette az osztályunkat is, mert éppen abban az időszakban lett volna lehetőségünk sok közös kiállításra és bemutatkozásra, de ezekből végül szinte semmi nem valósulhatott meg. Ennek ellenére nagyon sokat kaptam ettől az időszaktól – nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Ebben az időszakban született meg a nagyobbik lányunk is, és számomra egészen hihetetlen volt az az emberi bánásmód, tisztaság és nyugodt légkör, amit a kórházban és általában az egész rendszerben tapasztaltam. Ezek apróságnak tűnhetnek, de egy teljesen új országban, fiatal családként nagyon sokat jelentettek.
Az összbenyomásunk Németországról alapvetően nagyon pozitív. Az emberek általában kedvesek és segítőkészek, viszont az évek alatt azt is megtapasztaltuk, hogy az igazán közeli barátságok kialakítása nem mindig egyszerű. Egy bizonyos pontig mindenki nagyon nyitott és udvarias, aztán mintha hirtelen bezárulna egy ajtó. Kevésbé kérdezősködnek, jobban tiszteletben tartják a másik személyes terét. Például teljesen természetes, hogy senki nem kérdez rá a másik fizetésére vagy anyagi helyzetére.
– Milyen kulturális különbségeket tapasztaltál Németország és Kárpátalja között?
– Sok apró kulturális különbség van, amin az ember eleinte meglepődik, később pedig már inkább mosolyog rajta. Nagyon hamar rájöttünk például, hogy a német konyha egészen más, mint a magyar. Nálunk az étkezés és a főzés sokkal központibb szerepet kap, itt pedig gyakran az az érzésem, hogy jóval praktikusabban állnak hozzá az emberek.
A hideget is sokkal jobban bírják, mint mi. Mi még mindig képesek vagyunk félóráig uszodát keresni, mert nekünk hideg a víz, miközben a német családok teljes nyugalomban pancsolnak benne. Az óvodákban sem probléma, ha a gyerek tetőtől talpig sáros, és teljesen természetes, hogy esőben vagy hidegben is túrázni indulnak.
– Van valami olyan kulturális élményed, ami különösen emlékezetes volt?
– Számomra különösen érdekes kulturális jelenség volt az is, hogy a nudistastrandok és a meztelen szaunakultúra teljesen elfogadott és hétköznapi dolog Németországban. Ezzel párhuzamosan viszont az adatvédelemre és a személyes szférára hihetetlenül nagy hangsúlyt fektetnek. Jelenleg egy ingatlanokkal foglalkozó cégnél dolgozom fotográfusként és grafikusként, ezért gyakran készítek drónfelvételeket is. Sokszor előfordul, hogy az emberek azonnal megkérdezik, mit fotózok és miért. Néha egészen különös ellentétnek érzem, hogy miközben a nudistastrand teljesen természetes, egy utcai fényképezés már gyanút kelthet valakiben. Persze ez sem általános, inkább emberfüggő.
Az egyetemi közegben viszont nagyon szerencsés voltam. Rendkívül sokszínű, nemzetközi társaságba kerültem, ahol az emberek nyitottak és befogadók voltak. Talán ezért is tudtam végül ennyire otthonosan érezni magam ebben az új közegben.
– Mikor éreztétek először azt, hogy Németország már nem csupán egy átmeneti állomás az életetekben, hanem valódi otthonná vált számotokra?
– Őszintén szólva sosem volt egy nagy, előre megtervezett cél, hogy Németországban fogunk élni. Mégis, ha beleszámolom az Erasmus-időszakot is, lassan tíz éve itt vagyunk. Ha valaki ezt tizenegy évvel ezelőtt mondja nekem, valószínűleg egyáltalán nem tudtam volna elképzelni.
Mindig inkább a lehetőségeket követtük. Ahogy lejárt az ösztöndíjam, fotográfusként kaptam munkát, közben a férjem is megtanult németül, és sikerült jól elhelyezkednie. Aztán megszületett a második kislányunk is, és valahogy hirtelen azt vettük észre, hogy telik az idő: ma már három- és hatévesek, a nagyobbik lányunk idén kezdi az iskolát.
– Említetted, hogy jelenleg fotográfusként és grafikusként dolgozol. Tehát a festészet iránti szeretetedet ott is meg tudod élni.
– Igen, jelenleg fotográfusként és grafikusként dolgozom egy ingatlanokkal foglalkozó cégnél. A fotózás addig is nagyon közel állt hozzám, ezért hálás vagyok, hogy végül a munkám is kreatív irányba alakult. Nagyon jó csapatban dolgozom, kedves kollégákkal és támogató főnökséggel, ami szerintem óriási szerencse.
A maradék időmet igyekszem a műteremben tölteni: festek, illetve időnként festő- és rajzkurzusokat szervezek. Emellett van egy kis bérelt kertünk is, ahol sokat kertészkedünk a szabadidőnkben. Talán ebből is látszik, hogy valahol még mindig hiányzik a vidéki lét és az a közeg, ahonnan eredetileg elindultam.
– Milyen dolgokat hiányolsz leginkább Kárpátaljáról, és mit szeretsz legjobban Németországban?
– Ami talán a legjobban hiányzik Kárpátaljáról, az a család és az a fajta közösségi lét, ami ott természetes volt. Azt hiszem, az ember ezt igazán csak akkor érti meg, amikor már nincs benne nap mint nap. Néha az az érzésem, hogy olyan, mint régen, már sehol sem lesz igazán, és ettől talán az is kicsit félelmetes, hogy lehet, időközben maga az „otthon” is megváltozott.
Jó lenne, ha közelebb lennének a szeretteink, főleg most, hogy már nekünk is gyerekeink vannak. A nagyszülők hiányát különösen érezzük a mindennapokban. Az ember ilyenkor érzi igazán, milyen sokat jelentett régen, hogy a család fizikailag is közel volt egymáshoz, és hogy bizonyos dolgokat nem kellett külön megszervezni, mert egyszerűen természetesen működtek.
Ugyanakkor nagy pozitívum számunkra, hogy Drezdában meglepően erős és aktív magyar közösség működik. Vannak magyar programok, találkozók, könnyű kapcsolódni egymáshoz, és az ember sokszor egészen váratlan helyeken találkozik erdélyi vagy kárpátaljai magyarokkal.
Működik például magyar cserkészet is, amelynek a gyerekek születése előtt mi is aktív szervezői voltunk. Emellett havonta vannak magyar táncházak, közösségi programok, illetve magyar istentisztelet is. Ezek sokat segítenek abban, hogy az ember ne érezze magát teljesen elszakadva az anyanyelvétől és a saját kulturális közegétől.
Néha kicsit olyan érzés ez, mint amilyen Kárpátalján volt magyarként élni: itt is egy kisebb közösség részei vagyunk, jobban figyelünk egymásra, és talán emiatt könnyebben kialakul egy összetartás is. Ettől az egész sokkal személyesebb és otthonosabb tud lenni még egy idegen országban is.
– Vannak-e valamilyen terveid a jövőre nézve?
– A jövő egyelőre nyitott számunkra. Nincs kimondva, hogy végleg Németországban maradunk, de jelenleg nem is tervezzük, hogy hazaköltözünk. Inkább próbálunk figyelni a lehetőségekre, és valahol Isten gondviselésére bízni magunkat. Úgy érzem, hogy ha újabb ajtók nyílnak meg előttünk, annak oka van, és eddig sem véletlenül alakult úgy az életünk, ahogy.
Kárpátaljára a férjem helyzete miatt jelenleg nem is nagyon tudnánk hazatérni, Magyarországon pedig bár öt fontos évet töltöttünk el, végül mégis továbbmentünk, és valahogy ott sem tudtak igazán mély gyökereket ereszteni a kapcsolataink. Így őszintén szólva nem tudom biztosan, hol lesz végül az „otthon”. Egyelőre figyeljük, hogyan alakulnak körülöttünk a dolgok.
– Hogyan és miben segített az, hogy a Rákóczi-főiskolán végezted a tanulmányaid?
– A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola különösen érdekes része maradt az életemnek, hiszen ez az egyetlen intézmény, amely nem művészeti irányban kapcsolódott a tanulmányaimhoz. Mégis nagyon sokat adott, főleg a strukturált, fegyelmezett tanulás terén. Az ottani emberi kapcsolatokból, az előadásokból és abból az időszakból nappali és levelező tagozaton egyaránt sokat épültem.
– Mit tanácsolnál más rákóczis diáknak, aki hasonló külföldi élményt tervez?
– A mostani diákoknak talán csak annyit mondanék, hogy legyenek bátrak. Sokszor érdemesebb saját tapasztalatokat szerezni és utána véleményt formálni, mint előre elfogadni kész válaszokat vagy mások félelmeit. Visszafordulni vagy hazamenni mindig lehet, de az ember közben tapasztaltabbá válik, és egy kicsivel többet lát meg abból, milyen hatalmas és sokszínű is a világ.
Kurmay Anita