Akikre büszkék lehetünk: interjú Szokolova Henriettával

Az alsós tanító munkája meghatározó a gyermekek életében, hiszen ő az, aki bevezeti őket az iskola világába, megalapozza a tanulás iránti motivációjukat, és kialakítja a legfontosabb alapkészségeiket. Ebben az életkorban a gyermekek rendkívül fogékonyak, így a tanító nemcsak az írás, olvasás és számolás elsajátításában segíti őket, hanem formálja személyiségüket, értékrendjüket és társas kapcsolataikat is. Az ő feladata, hogy biztonságos, bátorító légkört teremtsen, ahol a gyermekek bátran kérdezhetnek, próbálkozhatnak, és felfedezhetik a világot, így alapozva meg a további fejlődésüket.

Szokolova Henrietta Palágykomorócon született. Tanulmányait ott kezdte, majd a Sislóci Középiskolában érettségizett. Ezt követően a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola (ma már Rákóczi Egyetem) tanítói szakán diplomázott. Tanulmányi ideje alatt kezdett el dolgozni a Szolyvai 1. Számú Elemi Iskolában, ahol ma is tevékenykedik. Vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Az ungvári járási Palágykomorócon születtem, itt fejeztem be az általános iskolát, majd pedig a szomszéd faluban, Sislócon a középiskolát. Főleg pozitív élményeim vannak a gyerekkoromról, a szüleim, nagyszüleim mindent megtettek lehetőségeik szerint, hogy egészséges, szép gyerekkorom legyen. Nem voltam elkényeztetve, de megkaptam azt a szeretetet, törődést, amire egy gyereknek szüksége van.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– Az akkor még Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola felvételi tájékoztatóját 1999 tavaszán az akkori osztályfőnököm, Péntek Janka néni – sajnos már nincs az élők sorában – adta a kezembe, tanácsolva, hogy próbáljam meg, mert úgy látja, hogy ott a helyem, és tudja, hogy sikerülni fog. A tanítói szakot választottam, mert azt éreztem a legközelebb a szakok közül. Biztos voltam benne, hogy jó döntést hozok.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– A diákéveimre szívesen, szeretettel emlékszem vissza, főleg a kőrösmezei nyári pedagógiai gyakorlatra. Sok élménnyel tértünk haza. A csapatunk is remek volt, összetartók voltunk, ami segített a felmerülő nehézségekben.

– Mi történt a főiskola befejezése után?

– A harmadik évfolyam végén, a Szolyván töltött nyári pedagógiai gyakorlatom során kértek fel arra, hogy vállaljam el a szeptemberben nyíló magyar osztály vezetését. Nehéz volt a döntés, mivel még maradt egy évem a főiskolán, viszont vonzott a felkérés is. A szüleim, főleg a nagymamám hatására igent mondtam. Így a negyedik tanévemet össze kellett kötnöm a tanítói munkával.

– Több mint 20 éve a Szolyvai 1. Számú Elemi Iskola alsós tanítója vagy. Hogyan érezted magad a pedagóguspálya kezdetén?

– Igen, a Jóisten segítségével ez a 24. tanévem az intézményben. A pedagóguspálya elején a legtöbb kihívást a nem megfelelő ukrán nyelvtudásom jelentette, ugyanis az osztály nagy része ukrán szülők gyereke volt, akik nem értettek, beszéltek magyarul. Ami az ukrán nyelvtudásomat illeti, még jobban fokozta az ottani nyelvjárás használata. De idővel sikerült leküzdeni a nyelvi akadályokat. Ebben a gyerekek is segítettek, egymást tanítottuk: én őket magyarra, ők engem ukránra. Mivel a Szolyván töltött egy hét alatt sok emberrel megismerkedtem, voltak segítőim a kezdeti időszakban is.

– Milyen tapasztalataid lettek az évek alatt?

– Ahogy telt az idő, az ukrán nyelvtudásom is fejlődött, könnyebben ki tudtam magamat fejezni ezen a nyelven. Amikor pedig anya lettem, már nemcsak pedagógusszemmel, hanem anyaként is volt rálátásom dolgokra – itt a gyerekek tanítására, tanulására, magaviseletére gondolok –, könnyebben vettem az akadályokat a munkám során. Ez a másfajta szemléletmód valóban sokat segített. Viszont az a negatív tapasztalatom, hogy a gyerekek magaviselete, hozzáállása a tanuláshoz nem éppen a megfelelő, rosszabb a helyzet. Nincs bennük az a szorgalom, igyekezet, ami szükséges lenne a siker eléréséhez. Talán a túlzásba vitt telefonhasználat az oka, vagy hogy a szülők sok mindent megengednek a gyerekeiknek, ami nem a hasznukat szolgálja.

– Milyen módszerekkel dolgozol? Hogyan lehet a kicsiket motiválni?

– Igyekszem több módszert is használni, illetve váltakoztatni. A lényeg, hogy eredményt érjek el vele. Mivel fontosnak tartom, hogy a tanulók motiváltak legyenek, igyekszem érdekessé tenni a tanórákat. Ebben az interneten fellelhető információáradat nagy segítség a pedagógusoknak, így nekem is. Számtalan ötletet merítek, amelyeket igyekszem használni. A gyerekek a legjobban azokat a feladatokat, módszereket élvezik, amelyek játékosak, interaktívak, mozgást igényelnek.

– Hogyan hatottak munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– A Covid-időszak alatt – ahogy szinte minden tanintézményben Ukrajnában – huzamosabb ideig online oktatás működött iskolánkban. Az effajta oktatási forma megnehezítette a kisiskolások tanulási lehetőségeit. Az 1–2. osztályban nagyon nehéz az oktatás és a tanulás folyamata ilyen formában, sokkal kevesebb eredményt tudunk elérni. A háború kezdete óta a gyakori légiriadó is rányomta bélyegét a mindennapokra, ami megnehezítette az oktatást.

– Mesélj kicsit a családodról is! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– 2008-ban férjhez mentem, 2010-ben pedig megszületett a lányunk, Jázmin. Családcentrikus vagyok, viszont a munkám – nevezzük inkább hivatásnak – is a mindenem, így van, amikor nehéz megtalálni azt a bizonyos arany középutat. Viszont a férjem támogat mindenben, és így össze tudom egyeztetni a munkát a kikapcsolódással.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Ebben a bizonytalan időben sajnos nehéz bármit is tervezni. Mindannyian a békére vágyunk. Ami nem terv, viszont nagyon szeretnék, az az, hogy a lányom a Munkácsi Szent István Líceum elvégzése után magyarul tanuljon tovább.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Sok mindent, főleg elméleti és gyakorlati tudást, tanulási módszereket, amelyeket remek tanároktól volt lehetőségem elsajátítani.

Élve a lehetőséggel szeretnék szívből gratulálni az intézménynek a méltó egyetemi ranghoz.

Kurmay Anita