Akikre büszkék lehetünk: interjú Román (Popovics) Nórával

Egy angoltanár munkája kiemelten fontos, hiszen olyan világnyelv elsajátításában segíti a diákokat, amely ma már szinte minden területen alapvető. Tanításával nemcsak a nyelvi készségeket fejleszti, hanem magabiztosságot is ad a tanulóknak a nemzetközi kommunikációhoz. Hozzájárul ahhoz, hogy a diákok könnyebben boldoguljanak a továbbtanulás, a munka és az utazás során. Emellett kulturális nyitottságra és önálló gondolkodásra nevel.

Román (Popovics) Nóra Ungváron született, Sislócon tanult – ma is ott él családjával –, majd a Rákóczi-főiskola angol–történelem szakpárján diplomázott.  Ma már az Ungvári Dayka Gábor Líceum angoltanára. Ma vele beszélgettünk.

– Meséljen magáról! Hol született, mit tanult?

– Ungváron születtem, a családommal Sislócon élek, egy nagyon pici falucskában. Egyszerű munkás-, keresztény családból származom, amelyben fontos szerepe volt az egyházi értékek megőrzésének és továbbadásának. Szüleim becsületes, szorgalmas emberek, akik igyekeztek mindent megadni számomra, sohasem szenvedtem hiányt semmiben.

1992-ben kezdtem a tanulmányaimat a Sislóci Dobó István Középiskolában. Tudatos diák voltam, pontosan tudtam, mi akartam lenni. Ezt a határozottságot hiányolom a mai gyerekekből; néha olyan úttalannak tűnnek nekem, fogalmuk sincs, mit szeretnének.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– Számomra a tanári pálya volt az egyetlen, amin hajlandó voltam elindulni. Így esett a választásom egyértelműen a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolára.  Angol–történelem szakpárra felvételiztem. Emlékszem a szigorú felvételi körülményekre, a vizsgákra, az eredményhirdetésre, amit úgy vártam, hogy majd kiugrottam a bőrömből.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– A diákévek hamar elrepültek. Volt bennük sok izgalom, öröm, néha szorongás. A legkedvesebb diákélményem az volt, amikor ötöst kaptam pszichológiavizsgán, rengeteget tanultam rá, ez volt az első és a legemlékezetesebb ötösöm, egy életre szóló (volt több is, de ez mindent vitt). Azóta is közel áll hozzám ez a szakterület.

– Mi történt a főiskola befejezése után?

– A főiskola után angol nyelvtanárként helyezkedtem el. Sislócon, ahol jómagam is tanultam, szervezőpedagógusként kezdtem, és ezzel egy időben az Ungvári Szlavisztikai Egyetemen oktattam angol nyelvet. Emellett még egy harmadik állást is bevállaltam a Császlóci Oktatási-Nevelési Komplexumban. Szóval volt idő, amikor nagyon jól bírtam a terhelést.

– Ma már az Ungvári Dayka Gábor Líceum angoltanára. Hogyan érezte magát a pályája kezdetén?

– 2012-ben váltottam, ekkor kezdtem el dolgozni az Ungvári Dayka Gábor Líceumban, amelynek jelenleg is oszlopos tagja vagyok. Első perctől szerettem az új munkahelyem, úgy éreztem, mintha mindig odatartoztam volna, és ez az érzés ma sem változott. Kollégáim segítőkészek, nagyon szeretem őket. Itt nőttem fel igazán, és itt tanultam meg kiállni magamért.

– Hogyan lehet a gyerekkel jól dolgozni, motiválni őket?

– A gyerekekkel csak úgy lehet hatékonyan dolgozni, ha leereszkedünk a szintjükre, és megértjük őket. Mindegyikük más, családi hátterük szintén eltérő. Én pedagógusként mindig igyekszem kihozni belőlük a legjobbat, néha fejre állva, néha bohóckodva, de mindenképp megnyerni őket. Úgy gondolom, ha megkedvelteted magad, akkor megszeretteted a tantárgyadat is, és akkor már nyert ügyed van.

– Érték-e pozitív vagy negatív élmények a munkája során?

– Persze. Volt ez is, az is. Nem köszönetért dolgozom, de találkoztam szülőkkel, akik jószívvel megköszönték a munkámat, ami nagyon jólesett. A negatív dolgokat igyekszem elfelejteni.

– Hogyan hatottak munkájára az elmúlt évek nehézségei?

– A Covid kihatott a munkámra és a családi életemre egyaránt. Az oktatás nem állt le. Miután feldolgoztuk a vírus valóságosságát, felocsúdtunk a pánikból, áttértünk távoktatásra, és mentünk tovább. Mindnyájan átestünk a betegségen, a férjem nagyon nehezen vészelte, állapota kritikus volt, nagyon izgultam miatta, de hála Istennek, meggyógyult.

A háború sajnos borzalmas része a mindennapjainknak, szívszorító, hogyan fogyatkozik a magyarságunk, hogyan költöznek ki a szeretteink, a barátaink. De – és ez nagybetűs de – a háború alatt született meg a kislányom, Aliz, aki nemsokára tölti be a harmadik életévét. Ő a legnagyobb boldogságom a világon!

– Meséljen kicsit a családjáról is! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Ahogy említettem, Aliz lányom szülinapjára készülünk. Csodálatos három év van a hátunk mögött, tele izgalommal, aggódással, örömkönnyekkel. Imádtam minden percét, fel sem tűnt, hogy háború van, hiszen otthon lehettem, szerető családi körben. Mivel kicsit hiányzott az oktatás, lehetőségem nyílt félállásban angol foglalkozásokat tartani kisóvodásoknak a P. Frangepán Katalin Gimnázium Minaji Óvodájában, amit nagyon szeretek. Jó volt kicsit kimozdulni, más atmoszférába kerülni.

Most, hogy a szülési szabadságom véget ért, és visszabújtam a pedagógusbőrbe, meglátjuk, hogy tudjuk majd azt a bizonyos „miidőt” beiktatni. Kislányomat sikerült beszoktatni az óvodába, bár nem indultunk könnymentesen. Egyelőre zűrzavar és káosz minden reggel, óvoda, majd futás a munkába, majd újra óvoda, irány haza. Ezt még szoknom kell.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Itthon maradni, békében élni, örülni egymásnak. Mindennél jobban szeretném, ha megköttetne már a várva várt béke, és nem lenne több áldozat.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Tudást, magabiztosságot, önállóságot. Hálával gondolok vissza az intézmény oktatóira, az ott töltött évekre. Ezúton szeretnék gratulálni az intézménynek, hogy egyetemi címet kapott.

Kurmay Anita