Akikre büszkék lehetünk: interjú Nánási-Molnár Anitával

Egy egyetem életében fontos szerepet tölt be egy rendezvénykoordinációs referens. Ő az, aki biztosítja, hogy minden intézményi program – legyen az szakmai konferencia, ünnepség vagy hallgatói esemény – szervezetten és magas színvonalon valósuljon meg. Összehangolja a különböző egyetemi egységek munkáját, tehermentesíti az oktatókat és az adminisztratív dolgozókat, miközben erősíti az egyetem közösségi és külső kapcsolatait. Munkájával hozzájárul az intézmény professzionális megjelenéséhez és jó hírnevének építéséhez.

Nánási-Molnár Anita Beregújfaluban született. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően a Rákóczi-főiskolán (ma Egyetem) szerzett magyar–történelem szakos diplomát, majd az élet Debrecenbe sodorta. Ma már a Debreceni Egyetem Rendezvénykoordinációs és Alumni Központjának a referense. S hogy mivel foglalkozik még? Ő mesél erről.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Beregszászhoz közel, Beregújfaluban születtem. Általános iskolai tanulmányaimat szülőfalumban végeztem, majd felvételt nyertem a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumba (BMG; ma Beregszászi Bethlen Gábor Líceum), ahol 2003-ban érettségiztem. Hogyan telt a gyerekkorom? Mai szemmel nézve felhőtlenül és vidáman – akkor, gyerekként még minden napnak megvolt a maga baja. Viccet félretéve, kellemesen telt. Igyekeztem legalább egy kanál lenni abban a bizonyos lében – báboztam, énekeltem, szavaltam az általános iskolában. A gimnáziumi évek alatt ez kicsit átformálódott, de az érettségihez közeledve ott is megtaláltam a helyem. Nagyon kedves közösség tagja lehettem, felnéztem a tanáraimra. Sokat tanultam ott az életről is. Mindig büszke voltam és vagyok is rá, hogy BMG-s lehettem.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– A gimnáziumi érettségihez közeledve nagyon érdekelt a művészettörténet, el is indultam Magyarországra felvételizni, de az akkori ismereteim kevésnek bizonyultak – utólag teljesen jogosnak véltem én is, hogy nem vettek fel. Azután el kellett döntenem, hogy várok egy évet otthon, esetleg elkezdek dolgozni, vagy megpróbálok bejutni a főiskolára. Elsősorban tehát mentsvár volt a főiskola – ez persze később merőben változott. 2003-ban még nem volt központi felvételi, mentünk írásbeli, majd szóbeli vizsgára is a felvételi alkalmával. Óvodapedagógia szakon kezdtem meg a tanulmányaimat, mivel ehhez a szakhoz volt szükség magyar nyelv és irodalom felvételi vizsgára, ami, mondjuk úgy, a tarsolyomban volt, s amit fel tudtam használni. A magyar nyelv mindig is közel állt hozzám. Ez a főiskolán csak erősödött, amikor olyan tanárnál tanulhattam a magyarórákon, akinek a nevét már általános iskolában ismertem minden osztálytársammal együtt, hiszen láttuk a tankönyvek borítóján. Kótyuk Istvántól tanulni óriási megtiszteltetés volt számomra. Nagyon szigorú, de nagyon következetes tanár volt. Mindig azt mondta, ha valaminek a magyarázatát kérte: „Mert maga tud egy szabályt!” – sokszor tudtuk is, de előfordult, hogy nem. 2005-ben, a szakok újbóli bővítésével újra felvételiztem, s magyar–történelem szakon tanultam tovább, az óvodapedagógián pedig halasztást kértem. Máig foglalkoztat, hogy egyszer befejezzem azt is. Már csak azért is, mert miután a magyar–történelem szakot elvégeztem, s elkezdtem a PhD-tanulmányaimat az ELTE-n, közben a szülőfalumban dolgoztam helyettes óvónőként három évig.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Kicsit csalódottan kezdtem meg az első tanévet. Az első hetekben azt éreztem, máshol is lehetnék. Hamar kiderült azonban számomra is (a szüleim már korábban tudták), hogy a legjobb helyen vagyok. Óriási változást hozott az életemben ez a felsőoktatási intézmény a lehető legpozitívabb értelemben. A közeg, a tanárok, a lehetőségek – életem legszebb 7 éve volt, amit az akkor még főiskolán töltöttem. Családias környezetben kezdődtek meg a tanulmányaim, akkor még csak az az épület állt rendelkezésre, amelyben ma a Beregszászi Kálvin János Református Szakkollégium működik. Szinte mindenki ismert mindenkit, számos közös programon kerültek a közösség tagjai egyre közelebb egymáshoz – életre szóló kapcsolatok jöttek itt létre, barátságok és házasságok is. Aztán később elkezdtünk néhány órát a mai épületben hallgatni. Bőven a felújítás elején járt a volt Királyi Törvényszék épülete – a neves N9-esbe (az talán ma az I. emelet 207-es terme) úgy mentünk előadást hallgatni, hogy a bontott téglákkal telt folyosókon át haladva jutottunk a teremig. Mindeközben az egyes évfolyamokon összetartó kis csapatok kovácsolódtak – legtöbbjük máig tartó élő kapcsolattal működik. Nagyon sok meghatározó élmény ért itt engem – a gólyatábor és a gólyabálok varázsa, itt kóstoltam bele először a diákönkormányzati létbe, amikor a Kölcsey Ferenc Szakkollégium Hallgatói Önkormányzatának előbb társalapítója, majd elnöke lehettem. A szobatársam volt előbb ügyvivője, majd alelnöke, később elnöke a főiskolai HÖK-nek – így a mi szobánkban sem lehetett soha unatkozni, ahogyan a főiskolán sem. Dusával (Sz. Séra Magdolna) minden hallgatóknak szóló vetélkedőn, rendezvényen igyekeztünk ott lenni – ha épp beöltözős rendezvény volt (volt egyszer például egy ’60-as, ’70-es éveket idéző tematikus hét), elsők között túrtuk fel a ruhatárunk vagy a nagymamáét vagy épp egymásét, hogy megtaláljuk a megfelelő szettet. A bulik mellett keményen tanultunk is a szakmáról és az életről egyaránt. A főiskolán kezdtem bele a tudományos munkába is, mellyel előbb TDK-n vehettem részt eredményesen, majd a diploma megszerzését követően az addig összegyűjtött, pontokat érő konferencia-részvételeket és publikációkat sikeres felvételire váltottam. Magyar nyelvészetből, azon belül is szociolingvisztikából doktoráltam az ELTE-n. Ehhez az úthoz azonban komoly alapokat, meghatározó segítséget kaptam a főiskolai tanáraimtól, témavezetőmtől, Csernicskó Istvántól és Beregszászi Anikótól, aki többek között a disszertációmat lektorálta. Egyre többször kapom magam azon, hogy idézem a nekünk adott tanári, emberi tanácsokat, amelyeket ott kaptunk, s amelyeknek nagy része azóta, a folyton változó nagybetűs életben nyert igazi értelmet.

– Mi történt a főiskola után?

– A főiskola után, 2010-ben felvételt nyertem az ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskolájába, ahol 2013-ban abszolváltam, majd 2015-ben védtem meg doktori értekezésem a szociolingvisztika témakörében. A felvételi évében megkeresést kaptam szülőfalum óvodájából, hogy az ott dolgozó egyik óvodapedagógia szakos évfolyamtársam szülési szabadságát tölti, s szeretnék, ha tudnám az alatt az idő alatt helyettesíteni – így lettem 3 évre óvónő. Erre az időre költöztem kis túlzással egy bőröndbe – folytonos ingázást jelentett ez az időszak a Budapest–Beregújfalu–Beregszász–Debrecen vonalon (a leendő férjem akkor már Debrecenben élt). Mozgalmas is volt, ugyanakkor hamar el is telt.

– Jelenleg a Debreceni Egyetem Rendezvénykoordinációs és Alumni Központjának a referense vagy. Mesélj erről!

– Ez a szervezeti egység felel az összegyetemi rendezvények koordinálásáért a tanévnyitóktól kezdve a konferenciákon, szakmai workshopokon, kiállításokon, beiskolázási és családi rendezvényeken át a diplomaosztókig, mellette pedig igyekszik a volt hallgatókat is közösségbe fogni, számukra is találkozási lehetőségeket, programokat biztosítani. Ez elsősorban mozgalmas és nagyon változatos napokat jelent a gyakorlatban: adminisztratív és terepmunkát is, brainstormingot és monotonabb periódusokat is, már ismert s még ismeretlen emberekkel való együttműködést. Unatkozni sosem szoktunk, az biztos, elég nagy fokú kreativitást, praktikus gondolkodást igényel ez a munkakör. Hálás is vagyok ugyanakkor, mert egy kedves, jól összeszokott csapat részese vagyok – ezt a mai világban mindenképp fontosnak tartom kiemelni, s igyekszem meg is becsülni.

– Hogyan jött ez a lehetőség? Milyen érzésekkel érkeztél, és milyen tapasztalataid lettek az évek során?

– Miután elvégeztem a doktori képzést, elindultam munkát keresni. Közben az akkor még vőlegényem már Debrecenben dolgozott. A házasságkötésünk idején zajlott a Krím annektálása, s többen már akkoriban sem nagyon mertek hazamenni. Akkor azt a döntést hoztuk, hogy inkább én keressek Debrecenben munkát, hiszen nekem még nem volt, minthogy a férjem hagyja ott a már meglévő munkahelyét, s mindketten álláskeresők legyünk. Nem sikerült azonnal munkába állnom, hát nekiláttam a disszertáció írásának. A védés után aktívabb munkakeresésbe kezdtem, de akkor sem volt egyszerűbb dolgom – Beregszászból érkeztem, Budapesten tanultam, de Debrecenben szerettem volna dolgozni, ahol akkor nem volt szükség szociolingvistára. Számos hirdetésre jelentkeztem, miután rátaláltam arra, amelyben alumnireferenst kerestek a Debreceni Egyetemen. 2016 elején kezdtem el itt dolgozni. Eleinte furcsa volt, bár kedvesen fogadtak, de mégis nehezebb dolgom volt, hiszen nem volt helyismeretem – de ezt fokozatosan bővítettem s bővítem máig is. Az egyik legnagyobb tapasztalat, hogy a folyamatos tanulás és alkalmazkodás a mindennapi élet része.

– Emellett a DEja vu Alumni Magazin egyik írója vagy, különböző egyetemi kiadványok társszerkesztője, korrektora, valamint egy podcastsorozatot is vezetsz.

– Alumnireferenst kerestek a már korábban említett álláshirdetésben, ahol a végzendő feladatok között interjúk, portrék készítése, kiadványok korrektúrázása is szerepelt. Emiatt is keltette fel az érdeklődésem. Az elsősorban a Debreceni Egyetem Alumni Közösségének szánt DEja vu Alumni Magazin egy évente kétszer megjelenő magazin. Olyan volt egyetemi hallgatókat, tanárokat, tanárgenerációkat mutat be, akik példaként szolgálhatnak munkájukkal, sikereikkel az olvasók számára. Ennek vagyok én az egyik írója. Az egyetemi kiadványok pedig olyan PR-kiadványokat takarnak, melyek magyar vagy épp angol nyelven mutatják be, hirdetik és reklámozzák az intézményt helyben, vagy szolgálhatnak az egyetemre érkező delegációk tagjainak ajándékaként, illetve a Magyarország más pontjaira vagy külföldre utazó egyetemi vezetők által adható emlékként. Magyar szakosként ezen kiadványok korrektúrázását szívesen is vállaltam már az elején.

2024 tavaszán a központunk elindított egy podcastsorozatot Alumni Akadémia címmel. Az egyes alkalmakon a Debreceni Egyetem volt hallgatói mesélnek életútjukról, egyetemi élményeikről, sikereikről, kudarcaikról. Inspirációként szolgálnak volt hallgatóként a jelenlegieknek, emellett minden kedves érdeklődőnek. Az elindításnál a szervezés, illetve a volt hallgatók felkutatása volt a feladatom, majd 2025-től a beszélgetőtárs is én lettem. Szorgalmi időszakban havonta egyszer jelentkezünk új podcastepizóddal. Megmosolyogtam a legutóbbi alkalmat, mert épp a készítés közben kaptam tőletek a megkeresést erre a beszélgetésre – kicsit hóhérakasztósak lettünk így, de azt gondolom, nincsenek véletlenek.

– Hogyan éled meg mindezeket a munkákat a hétköznapokban? Mi motivál? Mi az, ami nagyon pozitív számodra ezekben, vagy éppen mi az, ami negatív dolog?

– Kislány koromban volt egy hosszabb időszak, amikor a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre azonnal a tv-bemondó (vagyis hírolvasó) vagy rádiós választ adtam. A podcastsorozattal ennek most talán egy része valóra is vált. Igazából jó helyen érzem magam – sajnos vagy sem, de nem foglalkozom naponta a nyelvtudományokkal, a szociolingvisztikával, hiszen utoljára pont két évvel ezelőtt adtam elő konferencián, s még korábban publikáltam. Persze, erről sem mondtam le teljesen – gyakran motoszkál bennem a társadalmi felelősségvállalás elve, hogy a tudományt művelőknek a közösségük segítése is feladata kell legyen, de kétségtelen, hogy jelenleg más területen vagyok.

Hogy mi motivál? Az a jó ebben a munkakörben, hogy mindig szükség van a megújulásra, s egy-egy sikeres projekt után szívesen vágok bele a következőbe. Nyilván vannak kudarcok is, de ahogy egy kedves rokonom szokta mondani, nincs olyan rossz, amiben ne tudnál találni valami jót – igyekszem én is ezt szem előtt tartani.

– Mesélj a családodról! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A férjemet a főiskolán ismertem meg – vele volt már egy főiskolai interjú. Közös baráti társaságba tartoztunk, rengeteg közös program, élmény után a Nánási Antal – Molnár Anita-barátság elmélyült – így született meg Nánási-Molnár Anita. 2014-ben házasodtunk össze, három gyermekünk van: Áron, Dániel és Júlia. Őket próbáljuk minden szépre és jóra nevelni, s velük együtt kikapcsolódni, amikor csak tehetjük.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Szeretnék az a feleség és az az anya lenni, akire a családomnak szüksége van. S bár terveket kérdeztél, nem kívánságot, de nagyon szeretnék a családommal együtt hazalátogatni Kárpátaljára.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– A tudáson és az életre való felkészítésen kívül és azzal együtt a férjemet, számos barátságot, rengeteg sorstársat. Olyan bázist képvisel számomra, amely az ott megszerzett ismereteket fogja össze, egy olyan világot, amelyre mindig szeretettel gondolok vissza. Olyan kedves buborék volt számomra, amely megóvott akkor a külvilágtól, de közben igyekezett felkészíteni rá.

Magunk között s most itt, e beszélgetésben fősuliként hivatkozunk ugyan rá, de nagy büszkeséggel s külön örömmel tölt el, hogy immáron egyetemmé vált, amihez ezúton is gratulálok, gratulálunk Tónival innen, Mikepércsről is.

Kurmay Anita