Akikre büszkék lehetünk: interjú Béres Attilával
A pedagógusok kiemelt szerepet játszanak a fiatalok nevelésében és oktatásában, segítve őket a tudás megszerzésében és a képességeik fejlesztésében. Nemcsak tantárgyi ismereteket adnak át, hanem fontos értékeket, mint a felelősségtudat, empátia és együttműködés. A pedagógusok sokszor mentorok is, akik támogatják a diákokat a nehézségeik leküzdésében. Folyamatosan alkalmazkodnak az oktatás változó kihívásaihoz, például az új technológiák, módszerek bevezetésével.
Béres Attila Palágykomorócon született. Középiskolai tanulmányait Ungváron végezte. Érettségi után pedig belevetette magát a munka világába. Később mégis a Rákóczi-főiskolát választotta, történelem–földrajz szakon tanult tovább. Ma pedig már a Csapi Széchenyi István Líceum földrajztanára. Vele beszélgettünk.
– Meséljen magáról! Hol született, mit tanult?
– Palágykomorócon születtem. A középiskolát Ungváron végeztem. Még a Zalka Máté Középiskolában kezdtem az előkészítőt, ami később a Dayka Gábor Középiskola nevet vette fel. Minden tanítási napon (az én korosztályom még emlékszik arra, hogy a ’80-as évek második harmadáig szombaton is tanultunk) korán kellett kelni, kigyalogolni a buszhoz, ami rendszerint zsúfolva volt, majd az iskola után ismét busszal haza utazni. Ez azt is jelentette, hogy a falumban élő korombeli gyerekek többségével – mondhatni – csak iskolai szünetben, hét végén találkoztam. Talán ebből fakad, hogy könnyen teremtek kapcsolatot, de kevesen vannak, akiket a barátomnak mondhatok.
– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?
– 1993-ban érettségiztem. A középiskola után nem tanultam tovább, mivel már nagyon nem szerettem a beutazgatást. Ehhez hozzájárult az is, hogy a kilencvenes évek elejét írtuk, kaotikus buszjáratok, kevés autó, a legközelebbi vonatállomás 6 kilométerre volt. A munkát választottam a tanulás helyett. Hét évvel az érettségi után felvételiztem. Addig több munkahelyem is volt. 1999–2000 között, a felvételi előtt egy olyan kollektívában dolgoztam, ahol nagyon barátságos volt a légkör, folyamatosan biztattak, hogy próbáljam meg a felvételit. Nem volt könnyű dolguk velem a makacs természetem miatt. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy nem adták fel, és ha kellett, szabadnappal, helyettesítéssel, ha kellett tankönyvekkel támogattak. Ezúton is köszönöm a bizalmat.
Egy újsághirdetésben olvastam a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskoláról. Akkor már komolyan foglalkoztatott a továbbtanulás. Minden „feltételnek” megfelelt. Magyar nyelven, itthon tanulhattam. Megnéztem a választható szakokat, szakpárokat, és a történelem–földrajz szakra felvételiztem.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?
– Furcsa volt az elején, hogy minden évfolyamtársam legalább hat évvel fiatalabb volt nálam. Érdekes módon ezt egy idő után nem éreztem tehernek. Szerettem a diákéveket, azt gondolom, hogy egyik szép szakasza az életemnek. Jó volt az évfolyamtársaimmal diáknak lenni. Kevesen voltunk, és az egész légkör barátságos volt. Azt gondolom, hogy tanárainktól sokat tanulhattunk. Példát mutattak, hogyan érdemes megélni ezt a szép hivatást. Számomra ez fontos dolog. Igyekszem úgy végezni a munkámat, hogy jól képviseljem ezt. Rengeteg pozitív élmény él bennem. Talán a terepgyakorlatokat emelném ki. Megtanítottak minket csapatként dolgozni, sokszor eléggé messze a komfortzónánktól. De említhetném a kollégiumi életet is.
– Mi történt a főiskola befejezése után?
– Valahogy mindig úgy alakult, hogy két munkahelyem volt. Ungváron a művészeti szakközépiskolában kerestek történelemtanárt, kezdetben csak helyettesítettem, aztán öt évig maradtam. Ezzel párhuzamosan az ungvári plébánia fiúkollégiumában is dolgoztam.
– Hogyan emlékszik tanári pályájának kezdetére?
– Kis létszámú osztályokban kezdtem a tanítást. Szívesen emlékszem vissza azokra az időkre.
– Jelenleg pedig a Csapi Széchenyi István Líceumban dolgozik. Milyen módszerekkel dolgozik? Hogyan lehet a diákokat motiválni?
– 2021-től Csapon tanítok földrajzot a Csapi Széchenyi István Líceumban. A feleségem is itt tanít, a gyerekeim is itt tanulnak. Nem egyszerű dolog dolgozni ott, ahol az egyik diákod a saját gyermeked.
Motiváció: ha van, szinte semmi sem lehetetlen, ha hiányzik, a legkisebb erőfeszítés is óriási kihívás. Igyekszem személyes példával elöl járni, megadni minden gyereknek a kezdeti bizalmat, segíteni abban, hogy sikerélményük legyen. Azt gondolom, hogy nagy ajándék, ha sikerül motiválnom a gyerekeket. Bár komoly ellentartó erőkkel szemben kell dolgoznunk. Szinte naponta küzdök azzal, hogy hitelesen tudjam motiválni, lelkesíteni a tanulókat.
– Milyen tapasztalatai lettek az évek alatt?
– Itt jöhetne a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondat. Nem gondolom, hogy a mai gyerekek eltérnének a korábbi generációktól. Inkább a körülmények változtak meg olyan módon, hogy nehezebben találjuk meg az értékes dolgokat. Rengeteg információ, inger éri a gyerekeinket, minket, felnőtteket is. A jó választás bölcsességéért sokat kell tennünk. Optimista vagyok. Igen, látom a veszélyt, de azt gondolom, hogy nem véletlenül vagyunk a helyünkön.
– Hogyan hatottak munkájára az elmúlt évek nehézségei?
– Kicsit gyors nekem ez a digitális kor. Azonban a karantén során félre kellett tennem a fanyalgást, és online tartani a kapcsolatot a gyerekekkel és másokkal is. Kihívás volt a javából. Sok minden átértékelődött.
2022 februárjában a csapi iskola és a kollégium is menekülteknek adott szállást. Ungváron 24 óráztunk, a kollégáimmal felváltva. A csapi magyar iskolában ezért csak éjjel ügyeltem. Láttam olyat, amit szívesen elfelejtenék, és éltem meg olyat, ami megerősített abban a hitemben, hogy jónak vagyunk teremtve. Bármilyen furcsának tűnik is, áldott időszaknak tekintem minden nehézség és szomorúság ellenére is. Embert, hitet próbáló időszak. Hogy diákéveimet felidézzem, talán megkapjuk a „beszámítva” beírást abba a bizonyos égi leckekönyvbe.
– Meséljen kicsit a családjáról is! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?
– A főiskolás éveim egybeestek a párválasztás, családalapítás éveivel. Feleségemmel Varsóban ismerkedtünk meg. Az ötödik évfolyam megkezdése előtt volt az esküvőnk. Két lányunk van. Az idősebb lányom az idén érettségizik. A fiatalabbik nyolcadikos.
Az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy a pihenés és a kikapcsolódás elengedhetetlen ahhoz, hogy jól működjünk. Időt kell szánni a pihenésre is. A szabadidőmben igyekszem a családdal lenni. Szeretek olvasni, kirándulni, utazni. Az utóbbi években megszerettem a kocogást.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– A tervekkel óvatos vagyok. Mindig van rövid vagy középtávú tervem. A hosszú táv csalóka.
– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?
– A közösséget tudom leginkább kiemelni. Példát kaptam ahhoz, hogyan lehet tenni a környezetünkért tanárként. Azt hiszem, sokat elárul az, hogy jó érzés találkozni ennyi év után is a tanáraimmal, az évfolyamtársaimmal.
Örömmel értesültem a napokban arról, hogy egyetemmé minősítették a főiskolát. Sok ember sokévnyi kemény, eltökélt munkája van emögött. Ez egy óriási mérföldkő. Azt gondolom, hogy erre az egykori diákok, tanárok, munkatársak, szülők és az egész kárpátaljai magyar közösség méltán lehet büszke.
Kurmay Anita